A kérdés alatt azt értjük, hogy a hirdetők a teljes kommunikációs büdzsének mennyivel nagyobb részét szánták arra, hogy face-to-face (DM) vagy puha eszközökkel (pr), netalán egy élmény keretén belül (event) kommunikáljanak a reggel a Metro hírújságot olvasó, a munkahelyükön a Danubiust hallgató, és este az RTL Klubot néző háziasszonyokkal, anyukákkal, menedzserekkel?

Azokban a piaci kategóriákban, ahol a vásárlást legalább féléves gondolkodás előzi meg, hamarabb ismerték fel például a CRM jelentőségét, mint az FMCG-nél. De úgy vélem, mostanra szinte minden kategóriában látjuk, hogy a „királyt” hosszabb úton kell végigvezetnünk az „awareness” gondolkozási fázistól addig, amíg meg nem alkotjuk belőle a mi és csakis a mi hűséges fogyasztónkat.

Ennek ellenére még mindig nem sikerült az úgynevezett BTL-eszközöket összehangolni az ATL-eszközökkel – minden ügynökségi divízió elsősorban a maga berkein belül gondolkodik, semhogy értelmezné saját helyét és szerepét a fogyasztó életében a márka javára. Mosolygok azon, hogy a marketing- és kommunikációs szakma azon küzd, hogy a saját maga által a kezdetekkor felhúzott falakat a hatékonyabb működés, azaz az ügyfél, a márka és a fogyasztó jobb kiszolgálása/informálása/szórakoztatása érdekében most lebontsa.

A 2005-ös Coca-Cola Soundwave kampányban használt eszközök kétharmada nem sorolható sem az ATL, sem a BTL kategóriába (például brandingelt, ideiglenes rádiócsatorna vagy cd-bolt).

Van egyáltalán értelme az ATL és BTL fogalmaknak a kreatívplatform, majd a nap végén a márkaélmény kifejezése szempontjából? Hagyjuk meg a „királyoknak” a lehetőséget, hogy eldöntsék, melyikre fordítják el a fejüket. Nem tudjuk elérni a kívánt hatást, amíg a falak lebontásával vagyunk elfoglalva.