A cikk eredetileg a Kreatív márciusi-áprilisi nyomtatott számában jelent meg. Ha külön ezt a lapszámot vásárolnád meg, megteheted itt.
Megrázó képek az Ukrajnában zajló háborúból a Time magazin dupla címlapján. Az egész világsajtót bejáró, egészen a Vatikánig eljutó, a kijevi metróban a gyerekét szoptató „ukrán Madonna” Földes András képén. Csak két példa arról, mennyire fontosak és milyen nagy hatást tudnak elérni a hírképek mind a mai napig, és micsoda jelentőségük van a világban zajló háborús konfliktusok bemutatásában. És bár sokszor a külső szemlélő számára úgy tűnhet, egy-egy újságíró „csak a szerencsének” köszönheti, hogy jó képet lőtt egy drámai helyzetben, a valóság ezzel szemben az, hogy a haditudósítás hatalmas felkészültséget és lélekjelenlétet igénylő szakma, egy fegyveres konfliktusban fotózni pedig nem egy „kaland”.
„Régen rutinos háborús fotósokat küldték a helyszínekre, akiket előtte felkészítettek. Manapság inkább az a jellemző, hogy helyi szakemberekkel dolgoznak. A nagy ügynökségeknek vannak helyi embereik, és van pénzük arra, hogy megteremtsék a munka feltételeit. Ha kell, szállást biztosítanak, bérelnek páncélozott autót, stb. Ezzel egy szabadúszó nagyon nehezen tud versenyezni. Nehéz dolog eldönteni, hogy mi ér meg egy jó képet, és még a végén nem is biztos, hogy lesz jó képed” – mondja Bánkúti András fotográfus, a MÚOSZ Fotóriporterek szakosztályának elnöke, a Digitális Fotó Magazin főszerkesztője.
„Aki kimegy most Ukrajnába, az a saját bőrét viszi a vásárra. Lelőhetik véletlenül, de lelőhetik azért is, mert látják, hogy fényképez. Egy fotós sokszor nagy veszélyben lehet a felszerelése miatt, a nagyobb méretű objektívet simán fegyvernek nézhetik. Plusz adott esetben a gép megvédhet embereket, hiszen kamera előtt nehéz bizonyos szörnyűségeket elkövetni, így a képi dokumentálás visszatartó ereje miatt is fenyegethet egy fotóst a veszély”
– folytatja Bánkúti, akinek szavait Anatolij Sztefanov ukrán fotós tapasztalatai egészítik ki.
Sztefanov főleg az AFP-nek dolgozik, a Krím félsziget 2014-es elfoglalás óta dokumentálja, mi történik a hazájában. Mint mondja, amikor 20 éve elkezdett fotózni, abszolút nem ilyen karriert képzelt el magának. „Nem készültem haditudósítónak, a háború jött be az otthonomba” – mondja, és hozzáteszi, bár az elmúlt nyolc évben is számos megrázó helyzetnek volt szemtanúja, azzal, hogy az oroszok egy hónapja nyílt offenzívába kezdtek Ukrajna ellen, az ő munkája is számottevő változáson esett át
„Korábban, mondhatni, egy helyről kellett dokumentálnom a háborút, hiszen nyolc évig az oroszok igyekeztek úgy tenni, mintha nem háborúznának Ukrajna ellen. Most viszont számtalan helyen kell ott lenni, és a veszély is jelentősen megnövekedett. Folyamatosak a légi- és tüzérségi támadások, valamint sokkal nehezebbé vált bejutni bizonyos helyekre, főleg a támadás alatt álló részekre. Összehasonlíthatatlanul veszélyesebbé vált a munka, ami ráadásul jelenleg egy humanitárius tragédia dokumentálása” – mondta az új helyzetről a Kreatívnak.
„Elsősorban fotóriporter vagyok”
Egy ennyire minden szempontból felfokozott helyzetben adja magát a kérdés, hogy a fotós mennyire tud és lehet objektív, csendes megfigyelő? Már csak azért is, mert a fénykép, mozgókép önmagában is sokkal jobban hat az érzelmekre, mint bármilyen más közlési forma. Bánkúti András szerint természetesen lehet egy fotós objektív háborús helyzetben, ám ezt több dolog is befolyásolhatja. „A helyzettől és fotós személyiségétől függ ez. Valamint vannak olyan szituációk, amikben ahhoz, hogy bizonyos helyzeteket lefotózhass, segítségre lehet szükséged, és így bármelyik katonai oldalról lehet valamiféle együttműködési igény. De ez nem jelenti azt, hogy a fotósnak fel kell adnia az elveit. Ha igazságtalanságot lát, azt le kell fényképezni, és hitelesen kell dokumentálni” – magyarázza Bánkúti.
Habár érintettsége révén ilyen szempontból sincs könnyű helyzetben, Anatolij Sztefanov szintén azt mondja, hogy törekszik az elfogulatlanságra.
„Az országom agresszió áldozata lett, így nehéz objektívnek maradni ebben a helyzetben. Ezzel együtt igyekszem mindig emlékeztetni magamat arra, hogy elsősorban fotóriporter és dokumentumfilm-készítő vagyok.”
Szabó Réka, aki a Kreatívnak is fotóz, és a háború kitörése után egy kis időt eltöltött Záhonyban, egy új szempontot is behoz a kérdésben.
„Természetesen lehet objektívnek maradni, a kérdés mindig az, hogy ez mennyire etikus. A beavatkozás vagy nem beavatkozás dilemmájába, ami alapvető fotóriporteri probléma, nem szeretnék belemenni. Erről a jelenlegi helyzetre reflektálva akkor tudnék leginkább mesélni, ha a háború helyszínén választanom kéne, hogy sérülteket fotózok, vagy segítem őket, de ennyire nem kerültem közel az eseményekhez. Eredetileg azzal a céllal mentem Záhonyba, hogy a fotózás mellett beszélgetek a magyarul vagy angolul tudó menekültekkel, érdekelt, hogy kik ők, honnan jöttek, hogy tudják ép ésszel elviselni ezt a helyzetet, de végül úgy éreztem, nem ez a megfelelő alkalom ismerkedni. Mivel érdemben segíteni nem tudtam rajtuk, csendes megfigyelőként dolgoztam.”
Szabó azt is hozzáteszi, ő már nem gondolja azt, hogy megválthatja a világot a képeivel, abban azonban bízik, hogy érzékenyíteni talán tud velük, így ez alapján dolgozik.
Az etika pedig egy hihetetlenül fontos téma mindennemű tragédiát bemutató képi dokumentációval kapcsolatban. Sokszor merül fel a kérdés, hogy miért kell ezt vagy azt a szörnyűséget megmutatni. A sokkoló képek melletti érv pedig gyakran az, hogy így lehet a világ szemét felnyitni, segítségnyújtásra ösztönözni másokat és igazságot szolgáltatni az áldozatoknak. De mégis hol húzódik a határ az újságírói munka és a katasztrófaturista-hozzáállás között?
Szabó Rékának erre is van egy nagyon érzékletes példája: „Amikor Záhonyba egy busznyi sérült fiatal érkezett, a tömegből egyszer csak szembenézett velem egy leír hatatlanul torz, hiányos arc. Mosolygott. Lefotóztam. Ezt a fotót megtartom magamnak, szégyellem, hogy elkészült. A jelenlegi helyzet dokumentálásához semmit nem tesz hozzá egy veleszületett sérüléssel élő ember ilyen formájú portréja: a környezet nem kivehető, nem helyezi kontextusba a képet, az arc hiányosságai vannak középpontban, bárhol, bármikor készülhetett volna ez a fotó. Én úgy érzem, épp ezzel a képpel léptem át ezt a határt. Felmerült bennem a kérdés, hogy ha a háború helyszínén találkoznék egy hasonló, de mondjuk bombatámadásban megsérült arccal, mit tennék. Valószínűleg ugyanezt, a különbség az, annak a képnek sajnos valóban hírértéke lenne.
