A cikk eredetileg a Kreatív márciusi-áprilisi nyomtatott számában jelent meg. A teljes cikket előfizetőink érik el. Ha még nem vagy előfizető, de lennél, nézd meg lehetőségeket itt. Ha külön ezt a lapszámot vásárolnád meg, megteheted itt.

2020 novemberétől érkeztek az azonos nemű párok örökbefogadását ellehetetlenítő lépések, 2021 júniusában pedig megszavazták a transz- és melegellenessé módosított törvényt is. Nálatok hogyan merült fel az Apukák-sorozat témája?

2018 körül kezdtem agyalni rajta, amikor a kormány elindította a családok éve programot, hogy jó lenne a család fogalmát körbejáró anyagokat készíteni. Nem gondolom, hogy csak az anya–apa–gyerek felállás jelentheti a családot, főleg napjainkban, amikor annyiféle családmodell létezik. Több- féle történetet szerettem volna megmutatni, de kiemelten érdekeltek az olyan családok, ahol a szülők azonos neműek. Két-három párt találtam, akikkel elkezdtünk beszélgetni a közös munkáról, de úgy alakult – még a törvénymódosítások megjelenése előtt –, hogy mind elhagyták az országot. Nem akartam feladni, és beizzítottam Pintér Luca kolléganőmet, hogy segítsen nekem alanyokat keresni. Végül ő találta meg az apukákat. Lucával az érdekelt minket, hogy hogyan működik egy ilyen család a hétköznapokban. Nem volt prekoncepciónk, nem szerettünk volna semmit csak azért is megmutatni. Történelmileg alakult úgy, hogy időközben jött a Covid, bedőlt az Index és jött a Telex, majd megérkeztek a törvénymódosítások is, ami speciális kontextusba helyezte a történetet.

Volt arról szó, hogy megállítsátok a projektet, vagy módosítsatok rajta?

Voltak hullámvölgyek. Egy ponton azt mondták az apukák, hogy álljunk meg, nem biztosak a dologban, megjelent némi félelem is. Beengedni a nyilvánosságot egy család életébe sosem egyszerű döntés, de ahol kicsi gyerekekről van szó, és ennyire érzékeny a téma, különösen az. Végül belevágtunk, és több mint egy éven át dolgoztunk az anyagon. Az apukák azt mondják, 

azért vállalták, hogy segítsenek azoknak a fiataloknak, akik azt gondolják, hogy nem lehet normális életük vagy családjuk azért, mert melegek. Hogy lerombolhassanak tévhiteket.

Mondtad korábban, hogy a szubjektív dokumentarizmus érdekel legjobban. Ebben a műfajban nehéz helyzet, amikor bele kellene olvadni a tapétába egy fotózáson. Az Apukák-sorozatban van egy kép, amin Tamás és István egymást átölelve fekszenek este az ágyban. Hogyan zajlik a munkafolyamat, amiben ilyen közel tudsz kerülni egy családhoz?

Amikor találkozunk az alanyokkal, megpróbálom őket felkészíteni arra, mi várható. Az apukákkal megbeszéltük, hogy nem cuccolok be hozzájuk napokra, de időről időre hosszabban megjelenek majd. Elsőre a hétköznapi rutinjukat ismertem meg, hogy tudjak súlyozni. Ez egy folyamat, nélkülözhetetlen, hogy kialakuljon a bizalom. Először be lehet kapcsolódni egy délutáni játékba, aztán szép lassan ott lehetek a fürdetésnél is. Szerettem volna bemutatni azt is, mi történik, miután a gyerekek elmentek aludni, és az apukák együtt tudnak lenni, végre kicsit csak kettesben. Megkérdeztem, mit szólnának ahhoz, ha a következő alkalommal valamivel tovább maradnék.

A dokumentarista műfajba nehezen fér bele a megrendezettség, és tényleg furcsa helyzetet jelent, amikor ott vagy valakinek a hálószobájában egy fényképezőgéppel. A bizalom mellett ezért nagyon fontos az is, hogy az alanyok nyitottak legyenek. Valóban légy-a-falon üzemmódban kellene működni, de ez lehetetlen. Ott a kamera, az expozíciónak hangja van, ez a gyerekeket is érdekli, és jönnének vele játszani. A velük kialakult viszonynak voltak egészen megható pillanatai, az esti elköszönés például már úgy ment, hogy puszi a szülőknek, aztán Orsinak, és irány az ágy. Kicsit tényleg a család részévé válhattunk Lucával. Úgy döntöttünk, ő is többször kijön velem. Ez abból a szempontból is jó volt, hogy amikor a gyerekek nem apával vagy apuval voltak, Luca segített lekötni a figyelmüket.

Pintér Luca a képeket kísérő szövegben írt arról, hogy milyen személyes kötődése volt a témához, és hogy egy idő után feltöltődni jártatok a családhoz. Számodra ez mit jelentett?

Igazán megszerettem az apukákat és a gyerekeket is. Sokat tanultam tőlük a gyereknevelésről, szuperül csinálják. Nagyon szerethető, kedves, okos és nyitott emberek, iszonyú jó humorral. Kifejezetten jó volt a társaságukban időt tölteni. Lucával azt vettük észre, hogy az időnként feszkós szerkesztőségi élet mellett öröm hozzájuk menni. Sok munkát tettünk bele, és sokat is kaptunk vissza. A történet másik része, hogy Luca épp családalapításra készült, és én is abban az életkorban vagyok, amikor foglalkoztatnak ezek a kérdések. Talán már több, de még mindig kevés szó esik arról, hogy a szülővé válás nem tökéletesen rózsaszín folyamat, sok nehézséggel is jár. Az ilyen típusú szorongásaimat nagymértékben oldotta, hogy láttam, milyen természetesen és örömmel csinálják az apukák ezt az egészet. Nehéz átadni, de úgy láttam, ha valami család, akkor ők azok.

Fotósként sokszor foglalkozol családokkal és a hétköznapi élettel. Miért?

Ez nem tudatos döntés volt, inkább így adódott. A családom dokumentálásával rajzolódott ki ez az út, amit sok éve kezdtem, még családi ünnepeken. Aztán az apropót a Pannonhalmi Főapátság egy kiállítása, az Egy közös ház adta, ahol bemutathattam a négygenerációs családomat. Később az élet dobta a témákat. A Nemakarokbeleszólni-s lányokkal is hasonló hangulatú anyagon dolgoztunk. Az volt a cél, hogy ne rapid módon mutassunk be valakit, hanem nézzünk az első benyomás mögé: lássuk, hogyan él és gondolkodik valójában. Mindig az ember érdekel legjobban a sztoriban.

Egyszerre dolgozol képszerkesztőként és fotóriporterként. Hogyan viszonyul egymáshoz a két terület nálad?

A képszerkesztői feladataim erősen támogatják a fotóriporteri munkámat. Rengeteg ügynökségi képet nézek meg naponta, meg kellett tanulnom, hogyan válasszam ki száz képből azt az egyet, ami el tud mesélni egy hírt, vagy vezető anyag esetében melyik az a három-négy, amivel át lehet adni egy történetet. 

Mert történetmesélésben kell gondolkodnom akkor is, amikor a terepen dolgozom, 

ehhez ad némi rutint a szerkesztés. Az Apukákban hat-hétszáz képkockám volt, ezt a mennyiséget iszonyú válogatni, de a napi munkám ebben is segített. A képszerkesztés emellett arról is szól, hogy megtanulj rendesen megírni egy hírt, vagy egy jó leadet egy galériához. Egy fotósnak tudnia kell jó bevezetőket vagy projektleírásokat írni, ez pályázatokon, ösztöndíjaknál is sokat számít. A kezdő fotósoknak mindig ajánlom, hogy tanuljanak képszerkesztést – sőt, a telexes gyakornoki programunkban az újságíróknak is van ilyen órájuk.

Az interjú további részében az Index-Telex váltásról, a terepmunkáról, a sajtófotóban felkapott irányokról és a háborús tudósításról is kérdezzük Ajpek Orsit.