A beszélgetés ugyanis arról folyt, hogy hány újságíró jelentkezett a hétvégi bortúrára, amelyen minden költséget a meghívó állt. A dilemma mindennapos: engedjünk-e az ingyenebédek, a nemes borok, az ajándékok csábításának, a díjak kínálta dicsőségnek? Persze, engedhetünk, és enged is mindennap a szakma nagy része. Az árát „csak” a függetlenségével, a hitelességével fizeti meg, amit aztán a csökkenő példányszámokban, nézettségben, piaci részesedésben mérnek.

Ha komolyan vesszük szakmánk alapelvét, a demokratikus társadalomban nekünk szabott szerepet, hogy – a New York Times etikai kódexe szerint – „without fear or favor” („félelem és részrehajlás nélkül”), egyéni érdekektől függetlenül kell végezni a munkánkat, és a részrehajlásnak még a gyanúját is el kell kerülni, akkor a válasz egyszerű. Felhatalmazásunkat és fizetségünket a közönségünktől kapjuk, bármilyen anyagilag már mérhető nagyságú juttatást, ajándékot elfogadni tehát azoktól, akikről írunk, írhatunk, bizony korrupció. A szabályokat lehet rugalmasan kezelni, de elvtelenül soha. Sajtókonferencián pogácsát enni, zenekritikusnak koncertjegyet, tudósítónak konferenciára belépőt elfogadni persze szabad, sőt a kávémeghívást sem kell feltétlenül visszautasítani. Nincs helyünk viszont céges ingyen dínomdánomokon, tengerentúli álkonferenciákon, nem jár „újságírói kedvezmény” az autóvásárláskor, ne legyünk az év „belügyi tudósítói” a minisztérium válogatásában, és ne kapjunk jutalmat cikksorozatunkért attól a banktól, amelynek vezetőjéről egy hónapja írtunk.

Kérem ezennel, hogy ilyen ajánlatokat szerkesztőségünk tagjainak ne is küldjenek! Ettől még korrekt és jó viszonyra törekszünk azokkal, akikről írunk, sőt tapasztalataink szerint mindenkinek tisztább és szárazabb érzés ez így.