A rövid válaszom erre az, hogy ritkán. Van ugyan egy laptopom, de az az otthonomat ritkán látja – erről főleg a két macskám tehet, akik igen szeretik a billentyűzetet.

Hazaviszem-e viszont magammal a munkám, ha nem konkrétan a ketyerékről van szó? Hát persze. Szerintem ebben a szakmában nincs olyan ember, aki, miután kilép az irodája ajtaján, teljesen maga mögött hagyja a munkáját.

Azt gondolom, az igazán kreatív ember titka, hogy csillapíthatatlan a kíváncsisága, legyen szó az élet bármely területéről. Könnyedén, erőfeszítés nélkül bújik bele a fogyasztók és a „fogyasztófigyelők” szerepébe, majd ugyanilyen könnyedséggel bújik ki abból. Őszintén, hányszor kapták magukat azon, hogy behatóan tanulmányozzák valaki más bevásárlókocsijának tartalmát a Tescóban? Azért ennek a kettős szerepnek megvan a maga előnye is – az ember „igazoltan” olvasgathatja a Sztár magazint és a Blikket arra hivatkozva, hogy csak az emberek gondolkodásmódját szeretné feltérképezni.

Gyakran viszek haza munkát olvasmányok formájában. Nem vaskos, akadémikus kötetekre gondolok, hanem olyan gondolatébresztő művekre, amelyek ahhoz kapcsolódnak, amit csinálunk, és ahogyan a dolgokat szemléljük. Mostanában Malcolm Gladwell társadalmi folyamatokról szóló mélyreható elméletét, a Tipping Point című könyvet olvastam. Azokat a katalizátorokat vizsgálja, amelyek hatására a kis változások nagy eredménnyel járnak.

Összefoglalva: ha valakit csak egy kicsit is érdekel a munkája, szinte elkerülhetetlen, hogy ne éljen egyszerre a fent említett párhuzamos univerzumokban is. Igazából nagyszerű, hogy nem fizetik a túlórákat, különben a legtöbb ügynökség csődbe menne.