Manapság, a mindenáron való önmegvalósítás bűvöletében élve egyre kevésbé tűnik népszerűnek az a szülői felfogás, amely szerint a család minden tagjának, még a legkisebbeknek is ki kell venniük részüket a házimunkából, de ez nem volt mindig így. Régebbi idők krónikáját olvasva hamar kirajzolódik egy olyan családmodell képe, ahol a gyerekek számára már nagyon korán megtalálták azt a rendszeres feladatot, melyet képesek voltak ellátni, és ennek végrehajtását következetesen számon is kérték.
A massachusettsi Wellesley College kutatói háromszáz, gyermekneveléssel foglalkozó lap 1920 és 2006 között megjelent cikkei alapján arra a következtetésre jutottak, hogy nagyjából az 1970-es évekig többé-kevésbé természetes volt, hogy a gyerekek sem vonhatják ki magukat a házimunka alól. Ráadásul nem apró-cseprő, „alibi” feladatokat kaptak, hanem sok családban az ő felelősségük volt a család élelmezése, a menü összeállításától a hozzávalók beszerzésén át az étel elkészítéséig, vagy egyáltalán nem számított ritkaságnak, hogy az idősebb testvérek feladata volt a kisebbek felügyelete vagy a lecke kikérdezése.
A nyolcvanas években azonban nagyot változott a világ, és azóta egyre több családban vélik úgy, hogy a gyerek egyetlen kötelessége a tanulás, a család körüli összes teendő pedig a szülők felelőssége. A „modern” család „modern” gyerekétől ezért már nem is kérik a szülők, hogy vegye ki a részét a házimunkából, és legjobb esetben is csak olyan triviális feladatokkal bízzák meg, mint a hörcsög megetetése vagy a szemét levitele, de sokszor már azzal is örömmel megelégszenek, ha legalább nagyjából rend van a gyerekszobában.
Ennél is nagyobb gond, hogy még a legapróbb megbízatásokra is csak külön jutalmazás (pénz, játék vagy valamilyen extra program) reményében hajlandók a mai gyerekek, és ebben sajnos kiváló partnerekre találnak szüleikben. Ezzel kapcsolatban a kutatást vezető Markella Rutherford szociológus professzor egy közelmúltbeli brit felmérés megdöbbentő adatát idézi, mely szerint a brit szülők évente 700 millió fontot költenek olyan házimunkák pénzbeni díjazására, melyet a gyereknek rendszeres kötelességként, külön kérés és javadalmazás nélkül is el kellene végezniük. Nagyanyáink fejében még fel sem merült az ilyenfajta „megvesztegetés”" gondolata, hiszen ők még szilárdan meg voltak győződve arról, hogy ilyen esetekben szó sincs arról, hogy rendkívüli „szívességet” kérnének a gyerekektől, hiszen csak javukra válik, ha felelősségteljes, aktív részt kapnak a család körüli teendőkből.
Rutherford professzor arra figyelmeztet, hogy ilyenfajta nevelés mellett a gyerekek nem tanulnak felelősségérzetet, pedig különösen kamaszkorban igen fontos lehet a szinte menetrendszerűen jelentkező érdektelenség és közömbösség ellen, ha – szigorúan életkorához és képességeihez igazodva – minden gyerek számára kijelölünk egy olyan feladatkört, melynek ellátásában viszonylagos autonómiát élvez és azért felelősséggel tartozik – erre pedig kézenfekvő és viszonylag veszélytelen gyakorlóterepnek kínálkozik a házimunka. Kár, hogy mind kevesebb családban élnek ezzel a lehetőséggel…
