A cikk eredetileg a Kreatív 2022/11. számában jelent meg.

1.Kezdetek

Múltidézés zajlik a kereskedelmi tévéknél, egymást érik a születésnapi bulik, előkerül mindenből az első: az első epizódok, az első bakik, az első tévés sztárok. Tillával is számvetéssel kezdünk. 

Minek, kinek köszönheted, hogy tévés lettél?

Az egyik válasz az nagyon egyszerű: Kistamás László. Lacival együtt csináltuk a Vákuum TV nevű szórakoztató, vizuális kísérletekre és interaktív közönségjátékokra épülő, képzőművészeti élő produkciót a Tilos az á nevű szórakozóhelyen. Többen a csapatból a „Kisképzőbe” jártunk együtt, Laci pedig dolgozott már tévében: készített dokumentumfilmet, utazásos filmeket. Őt hívták először közülünk a Múzsa című kulturális híradóba dolgozni az M1-be. Ekkor még egyetlen egy televízió volt, a királyi. Egyébként miért hívjuk így? (Nevetés.)

Én kifejezetten azért mentem el szerkesztőnek a Múzsába, mert Laci hívott. Aztán sokunk közül én tapadtam meg ebben a gépezetben, azóta pedig Lacival és Csernátony Dórával különböző felállású stábokban készítünk televízió-műsorokat. Ebből lett a Propaganda, ami 20 éves most a TV2-n. 

1994 végén, talán szilveszterén jelentem meg először a képernyőn, előtte szerkesztő voltam, Laci tanítgatott, de ott volt Váradi Júlia főszerkesztő és Lukin Ági rendező is, akik fokozatosan teret adtak nekünk, szerették a mi kis csapatunkat, és szerettek engem is.

Nagyon más voltam, mint a többiek, és nem is akartam tévés lenni. Létezik az a fajta hátrány vagy kívülállóság, ami előnnyé változik. Engem az érdekelt, hogy a kis albérletemre meglegyen a pénzem. Az érdekelt, hogy Lacikával folytassuk a televízión kívüli vizuális kísérleteinket, hogy jelen legyen a humor, egy intelligens, szellemes, semmilyen határt nem ismerő humor, amit már a Vákuum TV-ben is alkalmaztunk. És ez szerintem hosszan, évekig sikerült is. Tehát a televíziózásom első tíz-húsz évében azért nem csak a mainstreamben voltam jelen, és sokszor kerültem szembe olyan döntéshozó emberekkel, akik végül is pont ezt szerették bennem. 

Egyébként világéletemben mindig csak és kizárólag művész akartam lenni, ami így kimondva borzalmasan hülyén hangzik, mert ilyet nem lehet kimondani, de sajnos ez az igazság. Kiskamasz koromtól kezdve rajzoltam, festettem, aztán a „Nagyképzőt” is elvégeztem intermédia szakon. Tulajdonképpen ebből a képzőművész-orientáltságból lett nálam aztán a film. A művészet az én életemben elsősorban a film lett. De persze ha azt mondjuk, hogy művészet, az valójában egy gondolkodásmódot jelent, teljesen mindegy, hogy milyen színvonalon űzöd, mert ha művészettel foglalkozol, így látod a világot, akkor mindent a művészethez képest mérsz. Ez a mozgatórugó.

2.Kereskedelmi tévézés

Közszolgálati tévében kezdett, de két évtizede egy kereskedelmi csatorna főszereplője. Show-műsorok állandó műsorvezetője, miközben egy különutas projekt, a Propaganda kötődik a nevéhez 20 éve, amit jó ideje már csapatával együtt állítanak elő, a pénzt is ők szerzik rá.

Mit jelent számodra a fogalom: kereskedelmi tévé?

A média az sokkal, de sokkal többféle és ezerarcúbb képződmény, minthogy azt mondjuk, hogy kétféle kategória van: kereskedelmi és közszolgálati tévé. Az egyes műsorokat kell nézni: hogyan teljesítenek, a saját műfajuk elvárása szerint mit nyújtanak. 

Amúgy pedig szerintem a kereskedelmi televíziózásnak az a nagy előnye, hogy mivel valóban pénzt kell termelni, muszáj melózni, muszáj csinálni, hajtani kell a dolgokat, ezért alapvetően ez a motorizáció, ez a muszáj Herkules-lét, igazán nagy teljesítményeket hoz létre. Ettől lesznek nagy műsorok, így préselődnek ki a dolgok. Én a kereskedelmi televíziózásnak ezt az egész gépezetjellegét elég jól bírom. Hozzáteszem: felőlem aztán egy gépezet düböröghet akárhogyan, engem az életben nem tud bedarálni, mert nem ott van a lelkem meg a fókuszom.

Én is rácsodálkozok, és kicsit büszke is vagyok rá, hogy én vagyok az az ember, aki ebben a húsz évben minden tavasszal és ősszel lenyomott valami nagy műsort. Nem hagytam ki egy szezont se. 

Húsz év az már egy korszak. Nagyon sokszor jönnek oda hozzám fiatalok, huszonévesek, és mondják, hogy rajtam nőttek fel. És tessék, még mindig itt vagyok, ők pedig nem tekintenek papának. A generációk ma valahogy jobban összecsúsznak, megvan a különbség persze: egy mai húszéves teljesen másik világban él, de mégsem tekint engem öregnek.

Amikor mi a Propagandát elkezdtük, Kereszty Gábor volt a frissen kinevezett vezérigazgatója a TV2-nek, Sváby András pedig a jobb keze. Ők automatikusan azt gondolták, hogy kell egy nagy kulturális műsor, ahol megjelennek a színházi világ, a film, a képzőművészet, a könnyűzene képviselői. Lassan ez már fogalom, ez a műfaj is megszűnőfélben van. Amikor azt mondom: kultúra, kulturális műsor, nemsokára üres tekintetek fognak ránk nézni. 

Szóval Keresztyék azt mondták, egy héten egyszer kell egy ilyen félórás, egyórás műsor, ami működik. Addigra mi már Lacival és Dórával TV2-sök voltunk, igaz, épp egy mélyponton, mert egyperces sávot csináltunk a reggeli műsorban. De Kereszty végül minket bízott meg az új műsorral, így született meg a Propaganda. Véletlen, hogy ezzel tejesen párhuzamosan a Big Brotherbe is beraktak műsorvezetőnek, így közben mainstream sztár is lettem. 

Ma már sehol, semelyik kereskedelmi csatornán ez a kötelezettségérzet egy kulturális műsor iránt nincs meg. A Propaganda finanszírozását is megszüntették később azok, akik megrendelték, de már akkor az volt a mondás, ha szerzünk rá pénzt, mehet. Azóta nekünk kell kibrusztolni, működtetni, összeszedni rá a pénzt, és nagyon szépen köszönjük, hogy ez lehetséges. Nekünk kell a világnak mindig felhívni a figyelmét, hogy hohó, egyébként vannak ilyen dolgok is, amiket mi ebben a műsorban bemutatunk.

Fogalmam sincs, mi lenne a megoldás, mert ezek nélkül a dolgok nélkül szegényebb a világ. Én egy olyan közegben élek, ahol mindig van lehetőségem beszélgetni ilyen emberekkel, és szeretném, ha minél több ember érzékeny lenne erre, de lehet, hogy most van itt az igazság pillanata, és ki kellene mondani: a művészet csak kevés embert érdekel, és pont.

Az én esetemben ezt a kettősséget vagy többszörösséget úgy kell érteni, hogy ez harmóniában van az életemben. Többfajta szín van bennem, többfajta érdeklődés is. Néha szenvedek ettől, mert azt gondolom, hogy nincs annál zseniálisabb, mint hogyha az ember egyféle, de sajnos én nem vagyok egyféle. Nekem szükségem van arra, hogy bemegyek egy show-műsorba nevetgélni, az egész nagyon könnyed, és imádom, hogy az egész ország nézi, imádom a pillanatot, imádom, hogy profi az egész. Néha űrhajósnak képzelem magunkat, akik egy óriási hajóval elindulnak. Valamikor mondom is a nézőknek, hogy na, fölszállunk, gyerünk, és ezt szeretem. A lovaktól az űrhajókig sok mindenre felülhet az ember, és történetesen ez most egy show-műsor, amire felülünk. 

Másfelől nagyon szeretek beszélgetni. Ott együtt vagyunk az időben, az életben, és ott én is nagyon sok mindent kapok, és az egy másik lét. Nekem szükségem van erre a nagyon klasszikus újságírói létezésre. Szeretek felkészülni az adott emberből, mert az is már egy tapasztalat, egy tanulás, nem tudom, tehát azzal már gazdagodsz. Alap emberi tulajdonság, hogy eszmét cserélünk, megrágjuk a gondolatokat. Erre egy show-műsorban nincs idő, az egy tűzijáték, sőt, sportteljesítmény inkább, egy sportteljesítménybe bújtatott kabaré.

3.Fizimiska

Egy ötvenéves kölyök néz rám a képernyőről, amikor őt látom. Mindig mosolyog, röhög és olyan, mintha egyáltalán nem öregedne. Miért tűnik úgy, hogy ugyanaz a srác, mint 25 éve? 

Mit gondolsz, a fizimiskád hozzájárult ahhoz, hogy sikeres képernyős legyél?

Biztos. Ha érdekes fejed van, vagy érdekes személyiség vagy, ez mindig segít. Tehát abszolút. Nem azt mondom, hogy mindenkinek dalmatának kell lenni. Ott egy fekete-fehér pöttyös ember! Hú, de jó! Mostantól ő lesz a szupersztár. Ennél azért bonyolultabb, de persze, hogy számít a külső, meg a külsőhöz párosuló habitus. Oké, hogy félig-meddig manökenek is vagyunk, de alapvetően a lényünk itatja át az egészet, és az emberek egy létezést, egy életet szeretnek meg rajtad keresztül. 

Nálam mindig mondják, hogy imádják, ahogy röhögök. Mondjuk régen még többet nevettem, régen ha kell, ha nem, kiesett a fejem a számon, szinte karikatúraszerűen. Nálam szerintem a szó legjobb értelmében vett normalitást éreznek, és valójában az kezd el működni. A külsőség az csak egy belépőkártya, egy gyors elérés.

De persze öreg vagyok. Teljesen másképp nézek ki, mint húsz évvel ezelőtt. Nem igaz, hogy nem öregszem, csak valahogy úgy tűnik, hogy nem, ez a látszat erős nálam.

4.Szabadság

Nem látszik rajta soha az élőzés terhe, nem izgul, látszólag nem nyomja a vállát a felelősség, hogy élő műsorokat vezet. Ismerni lehet az értékrendjét, mégis maradt a TV2-nél, amikor annak vezetése és hovatartozása megváltozott. A karakterét ez mégsem érinti meg, rendre válaszol az ezeket firtató kérdésekre, nem tér ki előlük. Úgy éreztem, ezekről mind a szabadság témakörében lehetne vele beszélgetni. 

Mit jelent neked a szabadság?

A szabadság szerintem a legfontosabb. És mintha most minden téma, amivel a világ küzd, ekörül forogna. A szabadság nem azt jelenti, hogy nulla kompromisszum, lehet kompromisszumokat is kötni, nagyon sok mindent lehet. Mindenki úgy csinálja, ahogy akarja, de azért valami szuverenitást, valamifajta szabadságot őrizz meg magadnak, vagy törekedj rá. Én is mindig erre törekedtem, nem is érdekelt nagyon más.

Szerintem egy jó nagy káoszban élünk, minden szempontból, sokkal-sokkal több szabadságra lenne szükségünk. A szabadságot én ilyen határtalannak képzelem el, hogy minden irányban nyitottnak kell lenni, és betartod azt az ősi szabályt, tudod, hogy mondjuk soha ne csinálj olyat, vagy ne csinálj semmi olyat, amivel másoknak árthatsz valami olyasmit, amit magadnak nem kívánnál. A szabadság az egy olyan dolog, amiről soha nem szabad lemondani, és mindig meg kell találni a módozatait vagy a fokozatait. De valószínűleg nem egynemű.

A médiában mindannyian leegyszerűsített mondatok vagyunk. A médiaszemélyiségünk az nem azonos a valódi személyiségünkkel. Az én médiaszemélyiségemhez a nagy tömegek számára ez a TV2-kérdés, ez nem tartozik hozzá, senkit nem érdekel az utcán. Érdekli őket a Sztárban sztár vagy a Propaganda, ennyi. És van egyfajta média, akinek fontos, mert ő az identitását keresi azzal, hogy bűnbakokat keres. Én ennek nagyon nem vagyok híve. Én mindig elmondom: az, hogy én a TV2-ben vagyok, az egy nagyon egyszerű történet. 

Én mindig is TV2-es voltam, és én ebben a történetben megragadtam. Ez nem azt jelenti, hogy fizetnek, és ezért nekem mindegy. Dehogy! Egyáltalán nem mindegy minden. Voltak vitáink is az elmúlt húsz évben sok mindenről. Vannak bizonyos dolgok, amikben nem szoktam részt venni, mert nincs kedvem, de ettől függetlenül szeretek TV2-es lenni, az az én közegem, és ezt már sokszor elmondtam, hogy nekem a TV2 azért emberek összességét is jelenti, nem pedig egy politikai állásfoglalást.

Erősen Európa-párti, demokráciapárti, igazságpárti és normál ember vagyok, egy minden szempontból normál ember, ezért ez nyilván sokszor nem esik egybe a hivatalos közbeszéddel. De nem gondolom, hogy egyébként, ha én nem értek egyet dolgokkal, akkor én nem dolgozhatok a TV2-nél, és akkor én nem lehetek a Sztárban sztár leszek! műsorvezetője, ami egy szórakoztató műsor.

Nézzünk már meg egy egységet, egy embert, nézzünk meg engem, hogy én mit csinálok. És én azt szeretném, hogy azt bíráljuk el, hogy én mit csinálok, az én munkámat. A kérdés általában akkor merül fel, amikor a nem állami médiához tartozó orgánumok készítenek velem interjút, mert akkor ez egy kötelező kérdés. A különböző médiumoknak van egy identitása, és a saját maguk identitását is folyamatosan jelzik és alátámasztják a kérdéseikkel. Én erről azt gondolom, hogy jobb, hogyha ezekből a keretekből kilépünk, és ezek a keretek elmosódnak. Én magam is azokat az interjúkat szeretem a legjobban, ahol egy picit ez a dolog átjárhatóbbá válik. Szerintem az én személyiségemnek is az az egyik lényege, hogy átjárható személyiség vagyok, ezek a dolgok engem azért úgy nem érintenek meg.

Pont a Propaganda is ezt akarja mutatni, hogy szerintünk a kultúra egyrészt minden, az egész életünket átfogó dolog, másrészt nem érdekel minket, hogy épp valakinek milyen a politikai hovatartozása, vagy hogy épp menő, nem menő. Ezt próbáljuk teljesen szabadon hagyni, tehát nem a saját kis köreinkből választunk csak embereket, hanem próbálunk gazdagabban viszonyulni a dolgokhoz.

Fotók: Kiss Viktor, archív fotók: TV2