Eltávozott az egyik legnagyobb magyar grafikus, az Egyesült Államokban elképesztő karriert befutó Bányai István, akit itthon, sajnos, nem ismertünk eléggé. Molnár Gyula grafikus, a MOME Tervezőgrafikai Tanszékének egykori vezetője nagyon jó és szoros barátságot ápolt vele, és sokat tett azért, hogy ez megváltozzon. Vele beszélgettünk, barátságról, életútról, a magyar grafika helyzetéről.
Ti mindig is jó barátságot ápoltatok Bányai Istvánnal, ugye?
Pista lenyűgöző személyiség volt, egy intellektuális bomba. Sok időt töltöttünk együtt, közvetlenül a halála előtt is.
A köztünk lévő barátság még a főiskolán kezdődött. Már akkor látszódott, hogy Bányai Istvánból bármi lehetne: filozófus, zenész – nagyszerűen zongorázott –, író stb. De ő végül az illusztrációt választotta, azonban mindenben a féktelen, szabad gondolatait fejezte ki, a téma mindig csak másodlagos szerepet játszott.
Fékezhetetlen volt, mint egy utcai gerillaharcos, az USA-ban is. Rajzainak gyönyörűsége, mint egy figyelemelterelő maszk rejtette el a mindig szabad véleményét.
Előterjesztésemnek köszönhetően 2007-ben elfogadta a MOME szenátusa Bányai István címzetes egyetemi tanár kinevezését, majd ezt követően sikerült egy hatalmas életmű kiállítást rendeznem Istvánnak Lőrincz Attila segítségével a Gödör klubban.
Szívszorítón szép, nagyon szép „ünnepség” volt.
Minden levélváltás, az utolsó is, erről az utcai gerillaharcosról szólt. Számomra hihetetlen, hogy Ő már nincs, hogy úgy mondjam „kiZoomolta” magát az élővilágból.
Bányai 1980-ban hagyta el Magyarországot, élt Párizsban, Los Angelesben és Manhattanben is. A Rolling Stone-tól a Playboyig a legnagyobb magazinokban jelentek meg grafikái az elmúlt évtizedek során. Mi volt annak az oka, hogy a rendszerváltás után Magyarországon kevéssé volt jelen?
Pista Párizsban rövid ideig tartózkodott. Azután ment az USA-ba, élt Los Angelesben, Manhattanben, lassan 20 éve pedig egy gyönyörű, stúdióval és udvarral „felszerelt” régi házban, Connecticut északnyugati részén.
Amerikában a The New Yorker, a Playboy, a Time, a Rolling Stone, a New York Magazine és a The Atlantic stb. című lapoknak dolgozott. Megjelent több mint öt könyve, ezeket több mint harminc országban terjesztették. Nem kellett lefordítani őket, nem volt bennük szöveg, csak kép. A Zoom című könyve az Egyesült Államokban az év könyve lett, sok helyen később ebből tanították a relativitás elméletét.
Néhányan, mi grafikusok, mindent tudtunk róla. A hivatalos közeg, a könyvkiadók, a sajtó stb. nem reagált semmire. Hogy mi volt ennek az oka, nem tudom, lehet, hogy a nagy magyar figyelmetlenség, az irigység, egy kevés politika, nem tudom. Én az egyetemen a hallgatóimnak bemutattam, tanítottam, meghívtam workshopra. Amikor kinevezték címzetes egyetemi tanárnak, sikerült elérni, hogy készítsenek vele egy hosszú tévériportot, a könyvkiadók, a sajtó akkor sem mozdult meg (mondjuk a Rubik kockát sem itt kezdték gyártani).
Miért kellett Bányainak annak idején elhagynia Magyarországot?
Bányainak nem kellet elmennie, mindenki szerette, volt munkája is, de szűk volt ez a kabát neki nagyon, meg az egész világ. Az utolsó nagy életműkiállítása a Norman Rockwell Múzeumban ezzel a címmel nyílt: Stranger in a Strange Land (Idegen egy idegen földön).
Zseni volt, olyan szellemi képességgel, amivel sehol nem érezte magát otthon. Látta az egész világ romlottságát, a külcsín értelmetlen hazudozásait. Nagyon szerény volt, egy napszámosnak tartotta magát.
A sok sajtómegjelenés tette híressé, azt mondta: „Nagyon szerencsés vagyok, mindenki WC-je mellett kötöttem ki - ez igazán láthatóvá tett, és aztán elkezdtek jönni a dolgok.” Kedvenc közös könyvünk volt A hazátlan ember Kurt Vonneguttól.
Bányai mindig is nehezményezte, hogy a grafikát mint műfajt mostohán kezelik Magyarországon. Ez egyébként, véleményed szerint miért alakulhatott így, és mi ezzel ma a helyzet?
A hetvenes években még grafikus illusztrátor fejedelmekről beszélhettünk Magyarországon: Kass János, Reich Károly, Würtz Ádám, Gross Arnold, Gyulai Líviusz, Hegedűs István, Hincz Gyula és még sokan mások. A grafika képzőművészet volt és létezett az író-illusztrátor barátság, a könyvkiadók nagyra becsülték a művészeket.
Még a rendszerváltás előtt a grafika iparművészetté vált. A rendszerváltáskor a nagy könyvkiadók megszűntek, az újak pedig nem igényelték az illusztrátorokat.
Megszűnt a print dominanciája, megszűntek a napilapok stb. Az online kultúra nagy változást hozott az egész világon. Bányai még a print kultúra utolsó aranykorát csípte el az USA-ban. A konfliktus persze a mai napig tart, vagyis, hogy mi az úgynevezett Grand Art és mi nem, pedig ma már minden határeset szerintem.
Akár, ha a jelenlegi, fiatal generációt vesszük szemügyre, miért van az, hogy sok grafikus sokkal előbb fut be nagy karriert külföldön, még mielőtt itthon egyáltalán ismertté válna?
Az online világban mindenki elérhető, megtekinthető. Van egy hihetetlenül, nagyon sikeres grafikus generáció, a hallgatóim voltak. A nagyvilág lát bennük üzleti sikert, különleges tehetséget, nagy példányszámot stb. Az itthoni ezer, kétezres példányszám megélhetést nem, legfeljebb szakmai elismerést hoz. Nagyon büszke vagyok erre a generációra, napi kapcsoltban vagyunk. Én már csak szabad élvezetből dolgozom, az elmúlt években, több mint harminc országba hívták meg a munkáimat, de ez nem üzlet, csak erkölcsi siker, nekik viszont ebből kell megélniük!
A galériában még több kép
