Az Egy mindenkiért című filmedet korábban a Nemzetközi Sportújságíró Szövetség (AIPS Sports Media Awards) versenyén és a Magyar Mozgóképfesztiválon díjazták, nemrég pedig fődíjat nyert a film az Olympic Spirit kategóriában a 40. FICTS Nemzetközi Sportfilm Fesztiválon. Mindkét nemzetközi fesztiválra amolyan sportfilmes világbajnokságként/Oscarként hivatkoznak, melyik a rangosabb, számodra melyik az értékesebb?

Szerintem pont egyformák, az AIPS és a FICTS a két legrangosabb sportfilmes ceremónia, mindkettő kb. 2 ezer mű közül választja ki a díjazottakat, különböző kategóriákban, öt kontinensről. 

Az AIPS olyan, mint a fociban az Aranylabda-gála. Nagy nemzetközi tévécsatornák, hírügynökségek, nyomtatott orgánumok szakértői szavaznak. És Dohában adják át a díjat, ami pénzjutalommal is jár. 

A FICTS pedig egy negyvenéves múltra visszatekintő öt napos seregszemle Milánóban, amely 20 regionális sportfesztivál legjobbjait gyűjti össze egy nagydöntőben. Hivatalosan ezt nevezik a sportfilmek világbajnokságának. 

De a Magyar Mozgóképfesztivál elismerését hasonlóan értékesnek tekintem, mert ezt a magyar filmes kollegák százai szavazták meg az Egy mindenkiértnek, a dokumentumfilmes mezőny egyetlen sportfilmjeként. 

Korábbi interjúkban mesélted, hogy nem kimondottan filmszakmai vagy sportszakmai közönségnek készítetted a filmet. De közben mégis csöpögtetsz a filmben sportszakmai infókat a vívás szakzsargonjával, mint ahogy látványosabb vizuális megoldásokat is használsz olykor. Mennyire volt nehéz egyensúlyoznod ezek között a különböző elvárások között?

Azt akartuk, hogy sok húron játsszon a film. Legyen benne szerelem, akció, dráma, de sportpublicisztikai, és a kreatív dokumentumfilmes igényeknek is megfeleljen, bárki számára. Kalotás Csaba zenéje szövi át a filmet, az egész egy hosszúra nyúlt klipként is értelmezhető.

A bemutató előtt fél évvel az egyik tesztnéző azt mondta nekem, hogy ez egy „szerzői tömegfilm”, és ez pontosan definiálta a céljaimat. Egy rendező akkor végzi jól a dolgát, ha maximális empátiával követi le a szereplő sorsát, és közben képes mindvégig szigorú szemmel, piaci termékként is tekinteni a filmre. És a végén úgy tálalni a nézőnek, mintha könnyedén, laza csuklóval lenne összerakva. Ezt akartam elérni.

Az egyensúlykeresés legfontosabb eszköze a tesztközönség bevonása. Körülbelül száz ismerősnek és ismeretlennek mutattam meg a vágatot alakuló fázisban, hogy segítsenek kiiktatni a saját ízlésemet, preferenciáimat. 

Emellett folyamatosan dialogizálok magamban különféle „perszónákkal”. Legfontosabb partnerem a totális ellenpontom, egy belső hang, aki egyáltalán nem hallott még a vívásról, sem Áronról – vele minden döntést megvitattam.

Volt olyan felvételed, amit pont a fenti kritériumok miatt inkább nem mutattál meg a végső változatban?

5 év, több mint 100 nap 600 órányi anyagából dolgoztunk Mógor Ági vágóval. Egy sorozatot is össze lehetett volna rakni, de egyértelműen a film volt a legjobb forma számunkra.

Áron élete egyik legnehezebb szakaszát élte meg az együtt töltött idő alatt. Kimaradt például a tény, hogy konkrétan ötször lett ezüstérmes, ami átokként nehezedett a közös munkára.

Mindegyik után bent voltam Áronnal az öltözőben, hóhérpallosnak éreztem a kamerámat. Kemény lelki munka volt éveken át kitartanunk ezekben a helyzetekben. Egyszer sem tudtunk egy jót ünnepelni. A budapesti vb után már nem mentem több versenyre Áronnal, és búcsúzásképpen adtam neki ajándékba egy római ezüstpénzt, azzal, hogy ez legyen az utolsó ezüstöd, innentől csak arany jöhet. Azóta nem nagyon veszített versenyt, megnyerte az olimpiát és a vb-t is. Olyan flowba került, miután bemutattuk a filmet, ami jószerével megismételhetetlen a vívásban.

Izgalmas szál az is a filmben, amely Szilágyi Áron és Szatmári András rivalizálását, ellentétes személyiségjegyeit mutatja be. Ezt a szálat miért hagytad inkább a háttérben?

Lehetett volna ezt a vonalat is tovább építeni, de ehhez majdnem hasonló arányban kellett volna forgatni Áronnal és Andrissal. Ez pedig senkinek sem tett volna jót, valószínűleg az olimpiai eredményeknek sem, ami nekem is fontosabb volt a film sikerénél. Muszáj volt úgy letenni ezt a projektet, hogy hosszú távon nem ártottunk Áronnak, sőt inkább lendítettünk az életén, akkor is, ha a film a krízispontokra van kihegyezve.

Szilágyi Áron a sportolói pályafutása alapján szeret mindent a kontrollja alatt tartani – ez a filmből is jól kirajzolódik. Milyen volt vele a kommunikáció, volt-e valamilyen kérése feléd, amit tiszteletben kellett tartanod? 

Mindenre rákérdeztem nála, de nem erőltettem semmit. Benne is van a filmben az egyetlen határ, amit meghúzott. Udvariasan elutasította a tapintatlan felvetésem, hogy kimennék vele a temetőbe a nevelőedzője, Gerevich György sírjához.

Hamar világossá vált, hogy képesek leszünk barátságosan kommunikálni, annyi volt csak a kérése, hogy amikor lehet, egyedül legyek, de ez abszolút szinkronban volt a koncepciómmal. Áron érzékeny volt bizonyos kulcsszavakra, mint pl. a vívásnak tett szolgálat, de ilyen volt az örökkévalóság is. Izgatta az a tulajdonsága a mozgóképnek, ami miatt az egészet feltalálták, hogy száz év múlva is le lehet vetíteni. Hogy ő lehet azon kevés sportcsillagok egyike, akiről nem csak a nagy döntők fragmentumai maradnak meg, hanem egy komplex kép.

Áron egy milliárdos értékű brand, aki már most a magyar sporttörténet legnagyobb alakjai között van. A nyers sportértékét tekintve pedig nem kizárt, hogy az első. Annak a valószínűsége, hogy egy kiszámíthatatlan sportágban zsinórban három olimpiát nyer valaki egyéniben, közelebb van a 0, mint az 1 százalékhoz. 

Hogy egy ilyen kaliberű figura aktív éveinek sűrűjében létrejön egy dokumentumfilm, az mindenképpen érték, ezt mindketten tudtuk az első pillanattól, és ennek megfelelő alázattal csináltuk végig.

Szilágyi Áron kiépített egy képet magáról a médiában, profin nyilatkozik, ezt az álarcot mennyire volt nehéz leszedni róla a filmhez? 

Őszintén megadtam neki a tiszteletet, egyszersmind úgy kezeltem, mint mondjuk egy srácot az egyetemről. Kezdetben rámenősebb voltam, hogy töltsünk együtt időt, biztosan meg akartam értetni vele, hogy a vívás és az ő ügyéért dolgozom, nem valamiféle önmegvalósítás vagy egzisztenciális érdek hajt ebben. 

Hangsúlyoztam, hogy nincs más dolga a kamera előtt, mint létezni, és hinni abban, hogy ha bevállalja a legkeményebb pillanatait, az inkább nemesíti a karakterét, semmint gyengíti.

Magabiztossá tette, hogy egyfolytában vágtuk és mutattuk neki a filmet, csomó felvételt a közös nézések inspiráltak.

Azoknál a részeknél, ahol a dokumentumfilm alanya saját élete narrátoraként jelenik meg, milyen módszerrel dolgoztatok?

A narráció tartalma és felvételi módszere hosszas kísérletezés eredménye. Egy egyszerű, informatív, mégis átélt szöveget kellett szülnünk, ami komfortossá teszi a nézőknek a vívás világát, de a sportág gourmand-jai számára is hiteles és élvezhető.

A film dikciója kb. 20 órányi, klasszikusan felvett interjún alapszik, ez alkotja a narráció fele részét. A másik felét közösen írtuk meg, amit Áronnak fel kellett mondania.

Itt óhatatlanul „játszania” kellett, és ez picit összezavarta. Ha megtanulta a szöveget, azért volt természetellenes, ha olvasta, akkor azért. Végül egy hibrid beszédhelyzetet teremtettünk – kérdésekre válaszolva mondta el egy-két mondatonként a szöveget.  Ez volt az egyetlen alkalom, amikor sokat izzadtunk.

A filmben Áron mellett hangsúlyos szerepet kap a vívótársadalom belső élete is. Hogyan nyerted el a bizalmukat ahhoz, hogy a kiborulások vagy a haveri cukkolódás közben is ott lehettél?

Olyannak kell lenni, mint a jó bíró a focimeccsen. Folyamatosan akcióközelben, de láthatatlanul. Amikor viszont közbe kell lépni, akkor határozottan, lehetőleg humorral.

Igyekeztem azt a képet sugározni, ami egyébként igaz is, hogy nem elsősorban alkotó vagyok, hanem egy sportoló tudatú figura, aki egy dokumentációs maratont fut velük, és mélyen átérzi, miről szól az életük.

Az első közös év, 2017 végén összeraktam egy pilotot, amit külön-külön megnéztek a válogatott tagjai, és akkor számukra is világossá vált, hogy az egész csapatnak fontos szerepe van ebben a történetben, nem az a cél, hogy szobrot állítsunk Áronnak.

Nem volt nehéz ebben a légkörben megőrizni a dokufilmes szerepét?

Felejthetetlen útjaink voltak a szélrózsa minden irányában. A sport által elég könnyen kapcsolódtunk, rengeteget dumáltunk. A filmbeli szerepköröm is természetesen ki tudott kibontakozni ebben a közegben, nem volt semmi feszülés. Nem akartam némán a kamerám mögé bújni a szereplők és a nézők elől sem. A humort is könnyebb így előcsalni, visszatérő eleme a filmjeimnek, hogy a szereplőim leoltanak, vagy hülyét csinálnak belőlem.

Hosszú időn keresztül követted Áront, távoli helyekre is, hogyan lehet egy ilyen dokumentumfilmre pénzt és erőforrást előteremteni? Áron neve volt a hívószó a szponzorok felé? 

Abszolút. Volt már két sikeresnek mondható sportfilmem (Magyarfutball, a 91. perc, Magyar csapat - "...még 50 perc..." – a szerk.), de Áron erősebb márkanévnek bizonyult. A Future FM kezdeti támogatása után beszállt a Nemzeti Filmintézet, illetve a Generali is. A Nemzeti Tehetség Központ tehetséggondozó programjának keretében pedig bejártuk a világot a filmmel, tíz országban mutatták már be. Minden helyszínen rengeteg gyerek látta, akiknek óriási élmény volt személyesen találkozni Áronnal.

Kőrösparti Gábor és a Strongaa menedzsment központi szerepet játszik Áron és a projekt életében is. Ez a viszony nincs a jelentőségéhez méltón bemutatva a filmben, mert a versenysportra és a magánéletre fókuszáltunk. De Gábor munkája nélkül valószínűleg sem Áron, sem a film nem nyert volna idén világbajnokságot.

Filmes oldalon látszólag az egész egy one man show volt, de valójában több százan dolgoztunk a sikerekért, mindenkinek hálás köszönettel tartozom érte. Ketten, a producertársaim, Horváth-Szabó Ágnes és Mesterházy Ernő a legelső pillanattól a film mellett voltak, sajnáltam, hogy nem vehettük együtt át a díjat.

Korlátozott, hogy szinte egyszemélyes stábként funkcionáltál a legtöbb esetben. Fel kellett adnod valamilyen terved emiatt?

Az egyszemélyes stábnak szinte csak előnye van, és a vívóknak is így volt a legjobb. Amikor meg kellett, hívtam szuper kollegákat. Embert próbáló módszer, de nem kellett feladnom semmit, és így legalább a minőség minden szinten az én felelősségem, nem mutogathatok senkire, jó lelkiismerettel tudtam kijönni a projektből. 

Nem volt olyan, hogy úgy mentem haza, hogy döntő hibát vétettem, raboltam Áronék idejét, vagy feleslegesen költöttem a támogatók és az adófizetők pénzét. De az sem mellékes, hogy rengetegszer alakultak dramaturgiai szempontból hatásosan a sors útjai, ami józanságra int a jelentőségemet illetően.

Honnan ez az elköteleződés a hosszú projektek iránt? 

Nem sokkal a focikarrierem után fogtam kézbe az első VHS-kamerát, és azonnal végigforgattam vele egy családi nyaralást. Azóta kísérletezem, hogyan lehet spontán jelenetté formálni az aktuális életdarabkákat. Az Egy mindenkiért jellemzően rövid és sűrű jelenetekből áll, ujjgyakorlatok sorozataként is felfogható. Ilyeneket vadászok, de ezek nagyon lassan születnek meg, és csak pillanatokig tartanak. 

Szóval mégiscsak a gyűjtögető hajlam az alapja az egésznek. A dreampire.com projektünk is ebből a bogaras szenvedélyből pattant ki: mára mi rendelkezünk a világon a legnagyobb audiovizuális álom adatbázissal, több ezer álomelbeszélést gyűjtöttünk össze Kapronczai Erikával és Koncz Lindával. 

Volt konkrét eset, amikor a kezedre játszottak a konkrét események?

Az expozícióban rajzolunk egy portrét Áronról, a tökéletes emberről, a vb toronymagas esélyeséről. De mire feleszmélünk, jól ki is veri egy orosz vívó, nem sokkal később pedig meglepetésre a fiatal Szatmári András lesz a világbajnok. Ennél például nem kívánhatunk több csavart három percen belül. Később a film két csúcsponti asszója egyaránt döntő tussal ér véget. Nem csak események, hanem komplett periódusok vannak a filmben, amikor a sportág és maga a sport kifejezetten izgalmas arcélét mutatja. Nekem csak fel kellett vennem, lehetőleg jól.

Akad olyan jelenet is a filmben, amikor érezhetően nagyobb csapat dolgozott veled, ennek mi volt az oka? 

A nagy eseményeknél, Eb-knél, vb-knél vagy a hazai Világkupáknál teljesen indokolt volt, hogy akár öt-hat kamerával forgassunk, és a tv-közvetítést is felhasználjuk, hogy minél jobban fel tudjuk pörgetni a vívómontázsokat. De bárhányan is voltunk, sosem adtam másnak az A-kamerát, fenn kellett tartani ezt az érzéki viszonyt az anyaggal és a szereplőkkel. Folyamatosan vágom a filmet fejben, miközben forgatok, ezt egy másik operatőrtől lehetetlen lenne elvárni.

Egyébként a budapesti vb volt a legjobb verseny az olimpiai ciklus alatt, fantasztikus volt a hangulat, ez is egy tőlem független körülmény, ami a film minőségén rengeteget emelt.

Volt olyan része Áron felkészülésének, ami még téged is meglepett? Van olyan mozzanat vagy emlék, amit a civil éned is elraktározott a felvételeken túl? 

Leginkább az, hogy ez a szelíd ember micsoda erődemonstrációkat képes tartani az edzéseken, ahol gyakrabban is alakul ki a lovagi/tiszti korokra jellemző párbajhangulat, mint versenyen.

A kassai és a madridi közönségtalálkozón is megkérdezte tőlem egy gyerek, hogy mit tanultam Árontól. Azt válaszoltam, hogy ha így kell élni és készülni ahhoz, hogy az ember világklasszis sportoló legyen, akkor örülök, hogy nem lettem az. És abban bízom, hogy ez a film hosszútávon egy hasznos segédanyaggá válik majd, amit ha egy fiatal sportoló megnéz, reálisan fel tudja mérni, mire vállalkozik. 0-24-ben élsportolónak kell lenni, amikor alszik, akkor is. Áron is lényegében egyetlen projektre összpontosít, saját magára. Ezt évtizedeken át egyre emelkedő színvonalon bírni, nekem olyan lenne, mintha a fél életemben a Sátántangót kéne forgatnom – beleőrülnék.

Mi az, amit mindenképp el akartál kerülni a mostani sportfilm-klisék közül? Egyáltalán mit gondolsz arról a jelenségről, hogy szinte nagyüzemszerűen készülnek sportdoksik, főleg sorozatként kiadva? 

Rengeteg kiaknázatlan terület van a műfajban. A streaming szolgáltatók elbeszélési mintái baromi jól működnek, csak ettől már kicsit olyanok lettek a sportfilmek, mintha mindegyiket ugyanaz a központi agy rendezte volna. Ritkák az egyéni stílusjegyek, amik az anyag természetéből fakadnak. 

De ennél nagyobb gond, hogy maguk a sportolók klisésednek el tömegesen. Aztán ezt gyakran a filmkészítők teljesen automatikusnak tekintik, és akkor is elköteleződnek a semmitmondás mellett, amikor ezt nem foglalták bele a sportoló szerződésébe. Sok az olyan projekt, ami filmnek mutatja magát, mégis konzekvensen tartja magát egy magazinműsor mélységéhez. Ahol az „I give my best…, That was my dream” típusú megnyilvánulásoknál, hüvelykujj felmutatásnál nem jutunk messzibbre. 

Nyilván mesterművek is születnek, a Last Dance, a Sunderland til’I die, a Maradona in Mexico, vagy a Bad sport ami eszembe jut. De például most láttam egy pár részes sorozatot Neymarral, jól meg van csinálva, még tabukat is feszeget, aprólékosan mutatja be egy sportoló termékké válását, de magával a karakterrel képtelen megbirkózni. Mit csinálsz valakivel, aki a sport mellett alapvetően videojátékozik, a haverjaival lóg, és pörgeti a social médiát?

Reklámfilm-producerként dolgozol főként, de emellett van most az Egy mindenkiérthez hasonló, dokumentumfilmes terved?

Hoztam egy döntést pont 10 éve, amikor a focis projektemet elkezdtem, hogy a reklámfilmes munkáim mellett a sportfilmeknek szentelem az időm másik felét. Ez a következő évtizedben lehet, hogy vissza fog billenni, mert a kreatív produceri szerepben érzem leginkább otthon magam. Van több sportos ötletem és megkeresésem is, meglátjuk, miből lesz valami, Áron magasra tette a lécet.

A titkos vágyam az, hogy gyerektartalmakat gyártsak, és érzek is magamban energiát hozzá. A gyerekek nagy része, ha tetszik, ha nem, egészen pici kortól órákat tölt a tévé vagy a Youtube előtt, a színvonal pedig finoman szólva vegyes, gyakran kifejezetten káros. Össztársadalmi szinten is rengeteg időnk folyik el haszontalan médiafogyasztással.

Ha egy marslakó szemével nézek a bolygóra, elképeszt, hogy a magyar nyelven futó szappanoperák nincsenek angolul feliratozva. Ugyanígy az is, hogy alig van tőke a minőségi magyar gyerektartalomgyártás mögött, pedig valós üzleti potenciál van benne. Tévedés, hogy az oktatás csak az iskolák falai közt kell történjen. 

Engem azok a dolgok érdekelnek, ahol nagy tömegekre lehet pozitívan hatni, és ezen a kreatív-edukatív terepen amerre csak nézek, feladatot látok. A saját gyerekeimnek is tartozom annyival, hogy megpróbáljak a jövőben lendíteni a helyzeten.

Az Egy mindenkiért az HBO Max és a Filmio kínálatában érhető el itthon