Kreatív: A MOME címzetes egyetemi tanárrá nevezett ki, mit gondolsz az ilyen titulusokról?

Mirko Ilić: Lázadó vagyok, általában ellenzem az ilyen címeket. De nézzük a különbséget Európa és az Egyesült Államok között. Amikor Európában átnyújtanak neked egy névjegykártyát, rajta van a vállalat, valami, valami, majd egy név. De néhány helyen, például Olaszországban, megadják a tiszteletet: a kártyán szerepel a „Doctore” vagy a „Professore”, még akkor is, ha nincs doktori vagy professzori végzettsége az illetőnek. Ez azért van így, mert ezek a titulusok itt, Európában, jelentenek valamit.

Az Egyesült Államokban senki sem tesz címeket a neve elé. Viszonylag szegény családból jöttem, Zágrábban jártam középiskolába. Nálunk nem volt designereknek vagy illusztrátoroknak szóló egyetemi képzés, ezért csak középiskolai végzettségem van. Az iskola mellett már dolgoztam, 18 éves koromra ismert illusztrátor voltam. Ennek ellenére egész életemben úgy éreztem, hogy nem vagyok elég tudás birtokában. Lehet, hogyha egyetemet végeztem volna, akkor is így éreznék, de ezek csak a saját komplexusaim. 

Amikor Amerikába érkeztem, először a Cooper szakközépiskolában tanítottam, utána pedig 15 évig a School of Visual Arts-ban. Középiskolai végzettséggel mesterképzésen résztvevőket taníthattam, mert ezeket az iskolákat nem az érdekelte, hogy van-e diplomám, hanem az, hogy mit tudok elmondani – és szerintem ez teljesen rendben volt. Most már titulusom is van, úgyhogy nem kell többé a rémálmaimmal küzdenem, hogy nem fejeztem be az iskolát. Nagyra értékelem a MOME kitüntetését. Természetesen az életemet nem fogja megváltoztatni, az egóm sem nőtt nagyobbra, de szép gesztus az egyetemtől, nagyon hálás vagyok.

Milyen hatással volt rád, hogy Kelet-Európában nőttél fel?

Jugoszláviában, ahol felnőttem, szelídebb volt a kommunizmus. Magyarországon sokkal keményebb volt az elnyomás. 16 évesen már volt útlevelem, persze pénzem nem, de stoppolni tudtam. 

Végigstoppoltam Európát, úgyhogy lehetőségem volt arra, hogy az összes példaképemmel találkozzam. Egyszerűen bekopogtam hozzájuk és beszélhettem velük. 

Néhányukkal a mai napig barátságban állunk, bár öregek, de attól még a barátaim. Nem hagytam, hogy a környezetem megállítson. Volt egy hátizsákom, amit teletömtem az utazás közben vásárolt könyvekkel és magazinokkal. Szinte szívtam magamba a képeket – inkább a képeket, valószínűleg, mert diszlexiás vagyok. Talán, ha Nyugat-Európába születek, akkor más lett volna minden, de kelet-európaiként sokkal éhesebb voltam az információra. 

Nem tudom, Mladen Stilinović neve mond- e neked bármit, ő ismert konceptuális művész. Barátok voltunk. 

Az egyik művére az volt írva: „ha egy művész nem beszél angolul, akkor az a művész nem művész”. Ez nyilván szarkasztikus volt a részéről: abban az időben úgy gondoltuk, hogy minden művész Angliából vagy Amerikából jött. Ha Kelet-Európából jöttél, főleg a kommunista időkben, akkor senki nem voltál. 

Mivel ezzel tisztában voltam, tudtam, hogy sokkal ambiciózusabbnak kell lennem. Szerintem ez jót tett.

Többször említetted a kommunizmus időszakát. A különböző ideológiák szolgálhatnak inspirációként is a művészetben?

Igen és nem, mert ez nem csak magától az ideológiától függ, hanem a környezettől is. Van egy híres történet Francis Baconről (a festőről, nem a filozófusról – a szerk.). Megkérdezték tőle, hogy miért nem hagyja el Angliát Margaret Thatcher miniszterelnöksége alatt, mivel akkor adózás szempontjából sokkal nehezebb volt a művészeknek. Azt válaszolta, hogy máshol nem tudna inspirálódni. Ugyanez a helyzet a kommunizmussal is: rengeteg szociális munkát végzek, sokat aktivistáskodom, részben azért, mert a kommunizmusban születtem. Amerikában mindent megteszek azért, hogy felvilágosítsam őket a kommunizmussal kapcsolatban, mert tudom, hogy mi történhet akkor, ha az eszmék elhatalmasodnak.

Hogyan történt az amerikai váltás, hogyan sikerült a Time magazinhoz kerülnöd?

A Time volt az első kinti munkám. Apám alacsony rangú katona volt, ezért sokat költözködtünk Jugoszlávián belül. Akkoriban arrafelé, ha elmentél 50 kilométerrel odébb, teljesen más kultúrákkal vagy vallásokkal találkozhattál. Ezért kisgyerekkorom óta gyakran alkalmazkodnom kellett különböző környezetekhez. Talán emiatt sose jelentett számomra problémát az új helyre költözés, a semmiből építkezés. 

Egy ponton azt éreztem, hogy amit Jugoszláviában el lehetett érni, azt elértem, úgyhogy onnantól már csak lefelé vezethet az út. Lehetőségem volt elmenni máshova és ott mindent elölről kezdeni. Úgy döntöttem, hogy ennek a helynek az Egyesült Államoknak kell lennie, pontosabban New Yorknak. Amikor odaértem, a legfelsőbb szinteken próbáltam munkát találni. Úgy voltam vele, hogyha nem jön össze, akkor egyre lejjebb és lejjebb próbálkozom. 

Az első két hely, ahova jelentkeztem, a Time és a New York Times voltak. Amikor először besétáltam a Time-hoz, arra kértek, hogy készítsek vázlatokat a magazin címlapjához. Két nap múlva besétáltam a New York Timeshoz, és oda is felvettek. 

Így az Amerikába érkezésem első tíz napjában rögtön két munkát is kaptam. Jó voltam és keményen dolgoztam, de azért jártam sikerrel, mert volt bátorságom bekopogni. A legrosszabb eshetőség az lett volna, hogy kidobnak. Nem volt semmi vesztenivalóm.

Régóta nem terveztél lemezborítót, létezik olyan előadó, akinek szívesen terveznél ma is, vagy teljesen magad mögött hagytad ezeket a projekteket?

Mindent addig csinálok, amíg el nem kezd untatni. Mindig azt mondom, ha csinálsz valamit, ami untat, akkor azokat az embereket is untatni fogja, akik nézik. Utoljára a Rage Against the Machine-nek készítettem borítót. Természetesen vannak olyan előadók, akiknek bármikor készítenék, ha kérnének, ilyen például Brian Eno. 

Ha Brian Eno hajnali kettőkor azzal hívna, hogy négyre kell neki egy borító, neki az éjszaka közepén is megcsinálnám. 

Sok zenésznek és zenének tartozom, érzelmileg sokat tettek ahhoz, aki vagyok. Lou Reed is ilyen előadó. Részben neki is szerepe volt abban, hogy New Yorkba költöztem. Ugyanabba a boltba járt, ahová én is. Nagy ritkán együtt álltunk sorba, de soha nem szólítottam meg. Minden dalát ismertem, szinte mindent tudtam róla, egyszerűen nem akartam zavarni, miközben salátát és répát vásárolt. Ha valaha megkért volna arra, hogy borítót készítsek neki, rögtön megtettem volna. Soha nem léptem oda hozzá, hogy felajánljam neki, tiszteletből. Szóval a rövid válasz a kérdésedre: Brian Eno. Persze van még néhány másik előadó is, de ő az egyik példaképem.

Sok projektben dolgozol, színházban, régen a film- és a zeneiparban is megfordultál. Minden művészeti ágban megtalálod a kapcsolódási pontot?

Minden összekapcsolódik mindennel. Minden művészetnek szüksége van vizualitásra, akkor is, ha például zenével foglalkozik. Részben az MTV miatt lett ilyen népszerű a zene. Ahogyan a borítók egyre kisebbek lettek, úgy kezdték egyre szélesebb vászonra készíteni a klipeket. Ma már senkit nem érdekel a borító, de fontos, hogy az előadó milyen ruhát hord, milyen a frizurája vagy ki a barátja vagy a barátnője. A megjelenés nagyon fontos lett, a divat vizualitás és branding. A pólóm lehetne akár Prada vagy GAP, ugyanúgy nézne ki, csak más lenne az ára. Mindannyiuknak az első önkifejezési formája a rajzolás, vagy talán kicsit a színészet. A lényeg, hogy a vizualitás nagyon fontos. Talán fontosabb, mint valaha.

Beszéljünk kicsit a toleranciáról. Mit gondolsz a különböző társadalmak Amerikában és Kelet-Európában hogyan teljesítenek ebben a kérdésben?

Rengeteg városban volt Tolerance Project kiállításom, de csak kevés helyen rongálták meg a plakátokat. Egyszer egy jobboldali politikus Romániában egy poszterem előtt tartott beszédet arról, hogy ez a kiállítás miért káros a román társadalomra nézve. Azok a plakátok, amik előtt beszélt, folyamatosan eltűntek. Egyszerűen ellopták, aztán a végén még fel is gyújtották őket. Érdekes, hogy az a kevés hely, ahol megrongálták a plakátokat, mind Kelet-Európában voltak. Szlovéniában, Horvátországban, Oroszországban, Romániában és Szlovákiában. 

Miért pusztítják el errefelé, de nyugatabbra, Amerikában, vagy akár keletebbre, Pakisztánban nem? Arra jöttem rá, hogy ennek csak a kommunizmus lehet az oka. Bármi, ami közterületen van, az senkié, ezért senki sem tiszteli. Ráadásul az emberek ezeken a helyeken annyira frusztráltak, hogy azt gondolják, minden joguk megvan arra, hogy tönkretegyenek valamit, csak azért, mert valaki már tönkretett valamit az ő életükben. Engem is tönkretettek, én is tönkre tehetek valamit – gondolják. 

Ez lehet hatalmas különbség, de más tekintetben nem látok eltérését a társadalmak között tolerancia terén. 

Nyilván ha az USA déli részén állítom ki a melegség elfogadásáról vagy az egyenlőségről szóló posztereimet, az sokaknak nem fog tetszeni. De ott sosem rongálja meg őket senki, mert tudják, hogy úgysem sikerülne.

Fiatalon te is sok segítségeket kaptál más művészektől, neked is célod, hogy segítsd a fiatal designereket a pályájuk elején?

Szerencsés vagyok, mert sokakkal sikerült összebarátkoznom, akikre fiatalon felnéztem. 

Amikor kezdőként képregényeket rajzoltam, rátaláltam egy másik fiatal művészre, Jean Giraud-ra, aki csodálatos dolgokat csinált (Mœbius, kultikus francia képzőművész és író – a szerk.). Kiderítettem, hogy van egy stúdiója egy kisvárosban Párizs mellett, egyszerűen odamentem és bekopogtam hozzá. Megdöbbentette, hogy valaki Jugoszláviából ismeri őt. Az egész délutánt együtt töltöttünk. 

Megnézte a képregényeimet és évekkel később a Métal Hurlant című magazinjában meg is jelentette őket. Ez azért volt lehetséges, mert kapcsolatban maradtunk. Mindig megpróbáltam találkozni azokkal, akikre felnéztem. Amikor New Yorkba érkeztem, az egyik első ember, akit felkerestem, Milton Glaser volt (ismert amerikai grafikus, illusztrátor, sok más mellett a DC Comics logójának alkotója – a szerk.). Tetszett neki a munkám, ezért felajánlott egy asztalt a stúdiójában. 

Amikor ilyen segítséget kapsz, soha nem tudsz elég hálás lenni, de te is megadhatod ugyanezt a segítséget másoknak, az én esetemben a fiataloknak. 

Az egyetlen különbség meglepő módon Európában – és itt Magyarországon is – az, hogy a fiatalok nem tudják, kik a példaképeik. 

Tudják, hogy kik az aktuálisan jól menő designerek, de nem ismerik a régieket. Szerintem ezzel sokat kihagynak. Ezért nem csak azt tanítom a diákjaimnak, hogy hogyan kell képregényt csinálni. Néha megemlítek nekik neveket, és megkérem őket, hogy keressenek rájuk. 

Van egy kedvenc mondásom, így szól: „Az összes jó ötletünket már ellopták az öregek”.  De ha nem ismered őket, akkor hogyan fejleszted tovább azt, ami már létezik? Többek között azért is szeretek tanítani, mert jó érzés ezt a típusú tudást tovább adni. A fiatalok energiáját is szeretem. Én is legalább annyit tanulok tőlük, mint ők tőlem. Ez a legjobb módja a tanításnak.

Mit gondolsz a mesterséges intelligencia hogyan fogja megváltoztatni a művészetet a jövőben?

Nézd, a művészek – legalább is a nem túl jók – mindig is másoltak és loptak, akár nevezhetnénk őket ember AI-nak is. Ez mindig így működött: lopsz egy kicsit innen, egy kicsit onnan, ráírod a neved és kész a mű. Most ezek a művészek érzik fenyegetve magukat a mesterséges intelligenciától. Én nem félek tőle, igazából nem is érdekel. A hetvenes évek körül feltalálták a dobgépet és mindenki azt gondolta, hogy többé nem lesz szükség dobosokra. Aztán a nyolcvanas években feltalálták a szintetizátort, és azt mondták, nem lesz többé szükség zenészekre. Aztán persze borzalmas dolgokat csináltak rajtuk, úgyhogy mindenki el is felejtette az aggodalmait. A mai napig elég egy ember egy szál akusztikus gitárral, hogy elvarázsoljon. 

Az AI is ilyen, jó dolgokat is lehet vele csinálni, de egyszer jön valaki egy darab tollal és egy darab papírral, és rajzol valami igazán gyönyörűt. Ez most inkább egy nagy hype. Az AI nagyon jó azoknak, akik nem tehetségesek. Művészeti rendezőknek is hasznos lehet, ők mindig is féltékenyek voltak a művészekre, örülni fognak, hogy elég három szót begépelniük, és meg is kapják a kész alkotást. De ahhoz is kell egy jó ötlet, hogy azt a három szót begépeld. 

Ha pedig nem értesz hozzá, nem tudod megállapítani, hogy a kapott alkotás jó vagy rossz. Ehhez ízlés kell. Az AI nem fog neked jó ízlést adni. Emiatt én nem tartok az AI-tól. 

Múltkor néztem egy interjút a Monty Python egyik tagjával, ő azt mondta, hogy sokkal nehezebb megtanítani az AI-t a művészet komplexitására, mint a stúdió managerek tudására. Miért nem ők aggódnak inkább? Szerintem minden rendben lesz.

Mekkora egy művész társadalmi felelőssége és szerinted számít-e a művész a műalkotás mögött?

Most kicsit nagyképű leszek, és az orvosokhoz fogom hasonlítani magunkat. Tegyük fel, hogy orvos vagyok és te vagy a betegem, ráadásul a praxisom mellet még egy biztosítónak is dolgozom, mint a legtöbb orvos. Akkor igazából ki is az ügyfelem? Ha a biztosítási cég pénzt akar spórolni, akkor olcsóbb gyógyszert írok fel, ami lehet, nem segít a panaszaidon. Ha művész vagy, főleg a reklámszakmában, akkor ki az ügyfeled? Azok, akik a fizetésed adják, vagy azok, akik élvezik a művészeted? Ki iránt kell felelősséget vállalnod?

Ha megpróbálnám eladni neked ezt a telefont úgy, hogy tudom, hogy felrobbanhat, elmondom neked, vagy a cégnek szólok, hogy nem vagyok hajlandó ezt a terméket reklámozni? Ez a társadalmi felelősségvállalás. Mindannyian meg akarunk gazdagodni, mindannyian jólétben akarjuk tudni a gyerekeinket. Nem mellesleg elég menő művésznek lenni. 

De mégis mennyi pénzt kell keresned ahhoz, hogy levegőt tudj majd vásárolni a gyerekeidnek, hogyha a klímaváltozás miatt erre szükség lenne? 

Ezért kell felelősséget vállalnod a társadalom felé, hogy jobb világot hagyj hátra a gyerekeidnek. A képzőművészet felelőssége kiemelten fontos az erős vizuális hatása miatt.

Mit gondolsz, a közösségi média segíti a művészeket az érvényesülésben?

Ez csak annak a kíváncsiságán és intelligenciáján múlik, aki használja az adott felületet. A közösségi média a világ legnagyobb könyvtára, ennek köszönhetően felfedezhetem azt is, hogy egy fiatal művész Sanghajban éppen mit alkot. Erre korábban nem volt lehetőség. De ha ezt a fiatal művészt meglátom, aztán tovább is görgetek, akkor igazából semmi nem történt. Ha viszont rátalálok valaki érdekesre és rá is keresek, hogy más munkáit is lássam, utánanézek, hogy honnan jött, kik hatottak rá, akkor az már komoly dolog. 

Mik a jövőbeli terveid?

Nagyon szeretem az életemben – és egyszerre gyönyörű, de félelmetes is – az az, hogy fogalmam sincs. Nagyjából a következő három hónapban tudom, hogy mit fogok csinálni, de ha megunom, abbahagyom. A Tolerance-et mindenképpen folytatni fogom, mert fontos számomra, de a többiről fogalmam sincsen. Ha valaki felajánlaná, hogy rendezzek egy filmet, akkor azt mindenképpen megcsinálnám, de ilyet még sose csináltam, úgyhogy valószínűleg katasztrófa lenne. 

Amikor felskiccelek egy ötletet egy bizonyos technikával, tudom előre, hogy hogyan fog kinézni. Persze a fejemben mindig jobban néz ki, de ez másik kérdés. A lényeg, hogy ilyenkor nincsen kihívás. Viszont ha egy számomra kevésbé ismert technikát választok, akkor rögtön jobban odafigyelek, az egész folyamat más lesz. Ha a fotóstól elvenném a gépét és egy régit adnék a kezébe, valószínűleg az elején megijedne, de lehet, hogy később megtetszene neki a helyzet. Az ehhez hasonló, újdonságból eredő kihívásokat szeretem. Ezért is remélem, hogy sosem ismerem majd a következő lépést számomra.

A szöveg készülésében közreműködött: Balkányi Nóra
Képek forrása: behance.net/MirkoIlic
Borítókép: Kiss Viktor