Last Days Of magyar médiapiac

A média helyzete értelemszerűen állandó téma a kormányzati és az ellenzéki oldalon is: előbbi a putyini és trumpi hullámokon ülve kezdett megkülönböztetni egyik és másik valóságot, utóbbi pedig erre igyekezett rámutatni egyre kevesebb sikerrel. Az ellenzék legemlékezetesebben a 2018-as decemberi, rabszolgatörvény miatt kirobbant tüntetéssorozaton volt képes tematizálni a problémát, amikor például az MTVA-székház vált a demonstrációk (vég)állomásává. Konkrét változásokat viszont egyik ellenzéki politikai erő sem ért el: a médiarendszer úgy alakult, ahogyan a kormánypárt alakítani kívánta. Szimbolikus eset volt, mikor tavaly nyáron az Európai Bizottság (EB) jogállamisági jelentésében a média helyzetét aggasztónak találta, mire a kormány úgy reagált, hogy határozatba foglalta: Magyarországon teljesül a médiapluralizmus. 

Az ellenzéki összefogás médiapolitikai vezetőjeként Polyák Gábor által is jegyzett javaslat foglalkozik az újságírók helyzetével, a közszolgálat szerepével, a tiszta verseny körülményeivel, a médiafelügyelettel, a globális médiatér problémáival és a médiaoktatás jelentőségével is.

A sajtószabadság nem azt jelenti, hogy bárki bármiről írhat 

A szöveg a jelenlegi helyzet értékelésével indít, ami nem jelent újdonságot annak, aki olvasott már elemző anyagot a 2010 óta kialakult médiarendszerről. A Mérték Médiaelemző Műhely tavaly nyáron mutatta be például annak a nemzetközi vizsgálatnak az eredményét, ami a szlovák, a cseh és a román médiapolitika mellett az itthonit is ugyanazokkal az eszközökkel vizsgálta: az eredmény alapján nálunk a rendszer egész Európában egyedülálló módon verte szét a médiapiacot és számolta fel a sajtószabadságot.

„… Egy többé-kevésbé szabad és sokszínű, de kétségtelenül nem hibátlan médiarendszerből olyan médiarendszer jött létre, amely teljes mértékben egyetlen politikai erő szolgálatában áll. A kormánypárti média ezt a szolgálatot a Fidesz üzeneteinek sulykolásával és felerősítésével látja el, a független média pedig annyiban része a Fidesz médiapolitikai szándékainak, hogy maga is beleolvad a végletesen polarizált nyilvánosságba és a megosztott társadalomba” 

– fogalmaz a javaslat.

Gyakori érv kormányoldalon, hogy működnek velük szemben kritikus szerkesztőségek, vagyis szabad a sajtó Magyarországon. A sajtószabadság viszont komplex feltételrendszert jelent, nem azt, hogy bárki bármiről írhat. A kormányzati üzeneteket továbbító oldal ironizálva beszél „függetlenobjektívekről”, ellenzékinek beállítva ezeket a szerkesztőségeket. „Van, aki azt mondja magáról, hogy független, ezen jót mosolygok, én sem vagyok független, önök sem, mert van véleményük” – fogalmazott így Orbán Viktor még 2020-ban, a szokásos év eleji kormányinfón, ahol többször fake news-ként hivatkozott a nem hozzá hű sajtóra. A jelenség egyáltalán nem újszerű vagy egyedülálló, Donald Trump elnöksége során például szisztematikusan fake news-nak és ezzel együtt a „a nép ellenségének” nevezett a CNN-től az ABC-n át a New York Times-ig rengeteg nagymúltú szerkesztőséget.

A javaslat szerint:

• a kormánypárti média korlátlan erőforrásokkal a közönség minden szegmensét eléri szemben a többi szerkesztőséggel, akik visszaszorultak az eleve kritikus közönséghez (és köztük sokan támogatással, közösségi finanszírozással kiegészítve működtetik vállalkozásaikat)
• a közpénzből működő közszolgálat megszűnt, az állami média az alapvető újságírói szakmai szabályokat sem teljesíti
• a médiafelügyeleti rendszer politikailag megszállt és elfogult

A kérdések elől menekülő politikusok márványszobra

Az újságírással kapcsolatban a médiapolitikai javaslat szerint alapvetően új politikai kultúrára van szükség:

• állami vezetők nem zárhatják ki a számukra nem szimpatikus szerkesztőségeket (lásd kérdések elől elfutó politikusok, a parlamentből kitiltott újságírók, sajtótájékoztatókról kizárt szerkesztőségek, a valódi miniszterelnöki interjúk hiánya),
• a közérdekű adatoknak pedig hozzáférhetőkké kell válniuk a legszélesebb körben, ingyenesen és gyorsan (jelenleg nincs jogi szankciója, ha a közintézmények nem teljesítik a kéréseket).

Polyákék szövege meghatározza az újságírók szerepét is: olyan szervezetnek kell dolgozni, amely „tagja a médiaombudsman által nyilvántartásba vett valamely önszabályozó szervezetnek” (ilyen lehet például a most is aktív Főszerkesztők Fóruma, aminek tagja a Kreatív is). Ezek a szervezetek etikai kódexet hoznának létre – ha valaki csatlakozik, rá is vonatkoznak az itt leírtak, így újságírónak lehet nevezni.

Az interjúzás kérdése az, amivel kapcsolatban Polyák korábban a Magyar Narancsnak azt nyilatkozta, „ez volt az anyag egyik legkritikusabb pontja”.  A javaslat arra mutat rá, hogy itthon – szemben akár az angolszász újságírói szokásokkal – az egyeztetett interjú lett intézményesült. Ez azt jelenti, hogy ami publikussá válik, azt az alany korábban átnézte. Ezt ellenzéki politikusok nyilván szintén preferálják, tartva például a kormányzati médiának tett nyilatkozataik kicsavarásától. Amellett, hogy természetesen a mostani gyakorlat szerint sem egyeztetett minden egyes interjú, Polyákék javaslata kiemeli, hogy az interjú „nem utólag születik meg (...), hanem az élő beszélgetéskor”.

Az ún. társadalmi megrendelés 

A közszolgálat a működésére jelenleg elköltött rengeteg közpénz fényében az egyik legkiélezettebb téma. Mivel totális kormányzati befolyás alatt működik (emlékezetesek például a Szabad Európa riportjai, itt vagy itt, melyek kapcsán az NMHH nem indított eljárást), az elmúlt években érdekes kérdéssé vált a Youtube-ra költözött alternatív tartalomszolgáltatók közéleti narratívát befolyásolni képes szerepe is. A témáról 444 írt például összefoglaló cikket, kiemelve az ellenzéki előválasztási kampányok szerepében a Partizán, a Zshowtime vagy Vona Gábor és Juhász Péter csatornáit. 

Alapvetően befolyásolja még, mit lehet majd kezdeni a közmédia struktúrájával, ha ugyan nyer az ellenzék, de nem változtathat a kétharmados törvényeken. 

A javaslat

• egyrészt az EB-hez fordulás lehetőségét veti fel (jelenleg a médiatörvény pontos összegben rögzíti, minimum mennyit kell az állami médiára költeni: 94,5 milliárd forintot, az EB előtt már 2016 óta áll egy témával foglalkozó beadvány);
• másrészt egy párhuzamosan, alulról felépített, regionális alapokra szerveződő közszolgálatot vázol fel;
• harmadrészt jogi úton távolítaná el a jelenlegi vezetőket jogsértések (hírhamisítás) elkövetése miatt;
• az MTI mellett pedig egy párhuzamos, alternatív hírügynökséget hozna létre (a hírügynökségi szolgáltatás csak azok számára lehet ingyenes, akik nem érnek el egy meghatározott piaci forgalmat).

Ha előfordulna az a helyzet, hogy változtatni lehet a kétharmados szabályokon, a javaslat egy ún. társadalmi megrendelés keretében tisztázná, mit is várnak az emberek a közszolgálattól, majd új alapokra helyezné az egész rendszert, felszámolná az MTVA-t és visszaadná az MTI függetlenségét. A közszolgálatra hagyományosan nehezedő külső nyomással szemben a szerzők a legfontosabb garanciának a szakmai-etikai vitáknak keretet adó, belső önszabályozás mellett működő intézményrendszer kialakulását tartják.

A szerzők kiemelik még:

• a finanszírozás mértéke igazodjon a feladatok mértékéhez, legyen átlátható és szigorúan ellenőrzött
• a tartalom fő elemei a hiteles tájékoztatás, a társadalmi párbeszéd illetve a nemzeti és európai kultúra közvetítése

A javaslat a finanszírozás kapcsán említi például azt a korábban sajtóban megfutott gondolatot, hogy „semmi nem indokolja például, hogy egy közszolgálati médiaszolgáltató sportcsatornát működtessen”. Polyák interjúkban pontosított: ha társadalmi igény van rá, akkor természetesen nem ő fogja meghatározni, létezzen-e állami sport TV a jövőben. 

A Média Robin Hood és a közpénzköltési moratórium 

Az állami reklámokkal kitömött kormányközeli médiumok és a tiszta versenyhelyzet hiánya miatt a Mértéknek egy másik beadványa is pár éve már az EB-nél áll, ez 2019 óta. A témával akkor átfogóan foglalkozott például az Átlátszó is.

Az ellenzék tervei szerint:

• nem lesz több kormányzati hirdetés, az állami hirdetéseket vissza kell szorítani és racionalizálni kell, a médiapiacon elköltött közpénz útját átláthatóvá kell tenni
• létre kell hozni egy sajtóalapot, ami támogat bizonyos piaci forgalmat el nem érő médiumokat – az alap forrását többek között az olyan globális szolgáltatóktól beszedett adó biztosítaná, mint a Google vagy a Facebook
• az itthoni médiavállalatok reklámadója megszűnik
• fel kell lépni az olyan nagy, Fidesz-közeli, piactorzító médiakonglomerátumokkal szemben, mint a KESMA (vizsgálatot a hatályos versenytörvény alapján is lehet kezdeni, nem kell hozzá kétharmad)

Hello médiaombudsman, goodbye NMHH 

Tavaly októberben mondott le Karas Mónika, a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság (NMHH) és a Médiatanács elnöke. Hivatalosan új kihívásokat keresett, de így az utódját a kormány választhatta meg a következő kilenc évre. Ő Koltay András lett, aki például februárban így nyilatkozott: „A szerkesztői függetlenség féltésének például csak steril, laboratóriumi körülmények között lehet értelme. Jogi értelemben viszont igencsak kétes felvetés, hisz mindig felülírja a tulajdonos szabadsága. (…) Hiszen mindig a tulajdonos és más érdekcsoportok érdekei mentén működik, ráadásul az újságíró is szükségszerűen elfogult.”

A Polyákkal szemben láthatóan egészen másféle médiapolitikai elveket valló Koltay és az NMHH helyébe az ellenzék új felügyeleti szervet építene fel.

• létrejön a médiaombudsman intézménye (monitorozza és elemzi a tartalmakat, eljárásokat kezdeményez, panaszokat fogad)
• az NMHH helyébe lépő testület tagjait nyílt pályázat útján választják meg
• az NMHH távközlési és informatikai feladatai több szerv között lesznek szétosztva

A médiaombudsman intézményének létrehozásához nem kell kétharmad, így párhuzamosan működhetne akkor is, ha marad a mostani médiafelügyeleti rendszer. A médiaombudsman foglalkozna olyan társadalmi szinten meghatározó jelenségekkel, mint az álhírek vagy a gyűlöletbeszéd. 

Mind együtt evezünk

Az ellenzék javaslata kitekint a Nemzeti Együttműködés Rendszeréből is. Ahogy azt a cikk írásakor épp zajló ukrán-orosz háború is mutatja, a médiatérben értelmezhetetlenek a nemzeti határok. A Metával, a Google-lel, vagy általánosan a Big Tech ismert problémáival szemben itthon egyfelől az uniós szabályozók, másfelől az általános iskolai oktatástól kezdve az egyetemi újságíró képzésig a médiatudatosságot erősítő oktatás jelentheti a megoldást. 

Az első kétharmad és a 2010-es médiatörvény óta rengeteg magyar és külföldi anyag született a NER-média működéséről: függetlenül dolgozó újságírók munkái, adatvizualizációs elemzések, tudományos munkák, politikai jelentések, civil riportok – nem beszélve az olyan, az internet legjobb arcát mutató népreakciókról, mint a Last days of Tények. A Kreatívon is számtalanszor foglalkoztunk a témával. A cikkben található linkeken ezek töredéke található, akit mélyebben érdekel a téma, annak ajánljuk például még ezeket a kiemelkedő anyagokat itthonról: 

• egyebek mellett a firehose of falsehood propaganda technikáról (444)
• a Fidesz nyelvpolitikájáról (444)
• milyen médiabirodalom épült ki 2017-re, miután Orbán Viktor összeveszett Simicska Lajossal (444)
• a magyar hírmédia tíz évéről, 2010-2020 (Átló)
• adatvizualizáción a kormánypárti hírmédia, 2019 (Átló)