Rég elszoktam az ilyesmitől. Gyomorideg, hidegverejtékes ráfeszülés, a másik pillanatban euforikus minden-mindegy jókedv, ha a soron következésre gondolok. Az eddig általam ismert, legzaklatottabb atyaúúristenmivoltez?! tekintet is eltörpül az emberi arccal megformált mostani gesztusokhoz képest. Előjön az állat belőlem: jó lesz ez.J Cut.

Állunk a sorban. Sokan vagyunk. Pajkos japánok, egykedvű mexikóiak, tébláboló franciák, puding amerikai házaspár, izgatott kínaiak. Lassan, de haladunk. Cut.
Sorra kerülök. Beülök a szerkezetbe, pneumatikus, mellkasrafeszülő és a fejet jobbról-balról szintén megtartó-előreirányító műanyagszék-szkafander szorít az ülésbe. Még hatvan másodperc. Cut.

Adva van 18 túlélőjegyet váltó utas, aki erre a húsz másodpercre összeköti a sorsát. Előttem egy hatalmas acélgyufaszálakból álló, 150 méter, döbbenet magas, nyílegyenes pálya, ami függőlegesen fúródik az égbe. A felhőkarcolónyi tűfok előtt van a vízszintes gyorsító szakasz, amiből derékszögű hanyattkanyarral fordul majd a jármű felfelé. Időugrás-robbanást imitálva és 4G-t helyezve a teljes testfelületre indul, és három másodperc alatt gyorsul fel 220 km/h-ra. Majd a csúcson egy nem létező, ezredmásodpercnyi körbepillantás, tökéletes panoráma 30-40 kilométer távolságba, aztán átbillenve, lefelé szív
ismét függőlegesen a gépezet ereje, de a sínpálya tengelye körül egy csavart azért még tesz. Visszaszámolás. Cut.

Packshot: New York, Six Flags vidámpark: előttünk a KINGDA KA, a világ legmagasabb, leggyorsabb, az emberi testre legnagyobb nyomást kifejtő óriáshullámvasút-szörnye. Aznap este, amikor elindult a földalatti Manhattanbe a buszpályaudvarról, akaratlanul is máshogy kapaszkodtam. Final cut.