Skovrán Tünde Who I Am Not című kreatív dokumentumfilmjét beválogatták az austini SXSW filmes programjába. A Dél-Afrikában forgatott film a világ népességének régóta figyelmen kívül hagyott és többnyire hallgatag két százalékának ad hangot: az interszex közösségnek. A filmről Skovrán Tündét, a film rendezőjét, illetve az operatőr Szandtner Dánielt kérdeztük.
Hogyan jutottál egészen Dél-Afrikáig, hogyan találkoztál a filmed szereplőivel?
Skovrán Tünde: Eleinte egy teljesen más jellegű dokumentumfilmet terveztem, ami abból a gondolatból indult ki, hogy a nőknek az elit sportban folyamatosan küzdeniük kell azzal, hogy őket férfiasnak vagy férfinak nevezik a megjelenésük, vagy az eredményeik alapján. A férfiak esetében fel sem merül olyasmi, hogy a tehetséges és sikeres sportolók túlságosan férfiasak lennének.
Egy dél-afrikai futónő története csábított minket Afrikába, aki bár sosem bukott meg doppingteszten, mégis több mint egy évtizede küzd azért, hogy ne tartsák csalónak.
Ebből a történetből kiindulva kezdtünk interjúkat készíteni olyan emberekkel, akik olyan biológiai jellegzetességekkel rendelkeznek, amelyek nem sorolhatóak be kizárólagosan tipikus női vagy férfi kategóriákba vagy mindkettőnek megfelelnek.
Döbbenetes élmény volt megtapasztalni azt, hogy milyen megbélyegzéssel kell megküzdeniük születésüktől fogva ezeknek az embereknek. Ezek akár olyan súlyos formákat is ölthetnek, mint a csecsemőgyilkosság vagy a család általi stigmatizálás.
Két éves kutatómunkánk során nagyon sok emberrel találkoztunk és beszélgettünk, így jutottunk el a filmünk főszereplőihez és született meg a közös döntés arról, hogy egy intim hangulatú filmet készítsünk a mindennapi küzdelmeikről. A sport és a politika összefonódásait boncolgató film ötletét tehát elengedtem és elkészült a Who I Am Not.
A dokumentumfilm hangot ad a világ népességének régóta figyelmen kívül hagyott, többnyire hallgatag két százalékának: az interszex közösségnek. Ebben teljesen úttörők vagytok?
ST: Sokáig azt hittem, hogy igen, de valójában készült már fikciós és dokumentumfilm is ebben a témában, de nagyon kevés.
A filmet kreatív dokumentumfilmként definiáljátok. A kezdetektől az erre a műfajra jellemző megközelítésmód munkált benned?
ST: Ennek két vetülete van. Úgy éreztem, hogy nem fair csak megfigyelni a szereplőimet, valamit adnom is kellett a bizalmukért cserébe. Ezért nyúltam a csoportterápia, a pszichodráma, a színészmesterség vagy éppen az álomfejtés ezközeihez.
A Covid időszak alatt terapeutákat bevonva online is dolgoztunk, ami nemcsak a kapcsolatunkat erősítette, de segített az önbizalmuk építésében és számukra is értelmet adott a közös munkának. Ezek a gyakorlatok inspirálták a film képi világát is és vált a forma legalább annyira fontossá, mint a tartalom.
Ha jól tudom a filmet önfinanszírozásból kezdted el, később lett producer és támogatás?
ST: Az elején még csak egy álom volt és hatalmas tervek. Szívességeket kérve, saját megtakarítást feláldozva forgattunk operatőrömmel, Szandtner Dániellel Afrika, Európa és Amerika között. Egy pillanatig sem torpantam meg anyagi okok miatt, annyira hittem a szereplőkben és a történetükben. Teljesen biztos voltam abban, hogy amint lesz elég forgatott anyag, amit megmutathatunk, azonnal akad olyan producer, aki kedvet kap becsatlakozni.
Így is lett, a rengeteg anyagi, fizikai és szellemi befektetés meghozta a gyümölcsét, ma olyan emberek állnak mögöttünk, mint az Oscar-, a Golden Globe- és Emmy-díjas Patricia Arquett executive producer, Andrei Zinca producer a Double 4 Studios Romania-tól, Paul Cadieux a Filmoption International Canada-tól, Patrick Hamm co-producer Németországból, Marc Smolowitz San Franciscoból, valamint Jafta Mekgoe Dél-Afrikából.
Dániel, te hogyan csatlakoztál operatőrként a produkcióba?
Szandtner Dániel: Tündével együtt dolgoztunk a Bánovits Ottó által rendezett Donkey Xote című kisfilmen még 2016-ban, abban ő producerként, én operatőrként vettem részt. Ott ismerkedtünk meg. Néhány hónappal később keresett meg, hogy szeretne egy dokumentumfilmet forgatni és legyek az operatőre.
Milyen körülmények között kellett dolgoznotok, lehetett előre tervezni, vagy sokszor kellett rögtönözni?
SZD: Mondhatni igencsak változatos körülmények között dolgoztunk. Alapvetően a két főhős életét követtük, az ő környezetükben mozogtunk. A személyes terektől, a lakáson, autózásokon át a munkahelyig, barátokkal szórakozóhelyeken – volt minden. Stúdióban és víz alatt is forgattunk jeleneteket – ezeket meg kellett tervezni, szervezni, de előfordult az is, hogy csak „going with the flow” volt, mentünk az események után, követtük a főhősöket és a kialakuló helyzeteket.
A szakmai kihívásokon és tapasztalatokon túl, milyen személyes élmények értek a forgatás alatt?
SZD: Azt hiszem a legerősebb dolog az volt, hogy egy teljesen más világban, kultúrában forgathattam, meghatározó időt tölthettem hőseinkkel és megismerhettem szélesebb környezetüket is. Mélyült az emberekbe vetett hitem.
