Több mint hat éve dolgozom pr-területen. Először vállalati, majd ügynökségi oldalról figyeltem a pr alakulását hazánkban. Többéves tapasztalat mondatja velem, hogy kapcsolatok nélkül nem megy. A szakmai tudás viszont az az alap, amelynek hiányában nem érnek semmit sem a kapcsolatok. Elképzelhetetlen, hogy egy szakmailag rossz ügynökséget egyedül az ismertségre alapozva választana ki egy megbízó. Ha ilyet tesz, mert valahogyan „motiválttá” teszik, annak előbb-utóbb úgyis ő fogja kárát látni.

És most nézzük meg, milyen pontokon segíthet egy ügynökséget a kapcsolati tőkéje. Tegyük fel, van egy többfordulós tender. Az utolsó körben marad két ügynökség, mindkettő magas színvonalú anyagot prezentált, és mindkettő hasonló ügynökségi díjazás alapján dolgozna. Melyik lesz a győztes? Nyilván az, amelyikhez a döntéshozó valamilyen úton-módon kötődik, amelyikkel dolgozott már régebben, vagy jókat hallott róla számára hiteles személytől, esetleg akiket valahonnan ismer, és megbízik bennük.

És még egy meghatározó elem a döntés előtt: bármilyen remek és szakmailag kiemelkedő egy cég ügyvezetője, bármilyen csodálatos referenciákat tud felvonultatni, a döntésben nagy szerepe van annak, hogy ki lesz megbízás esetén a kapcsolattartó az ügynökség részéről. Hiszen a napi munkákat, feladatokat ő fogja végezni, és ha nincs meg a szakmai hozzáértés mellett a szimpátia és a – nem győzöm eléggé hangsúlyozni – bizalom, akkor nem kerül ki győztesen az ügynökség a megmérettetésből. Egyre többször találkozom munkám során azzal, hogy egy pályázati anyagban a megbízó kifejezetten kéri, hogy a szóbeli prezentációt az a személy tartsa, aki megbízás esetén a kapcsolattartó lesz. Megjegyzem, teljesen jogos ez az igény.

A kapcsolatokon alapuló kiválasztásnak azonban van abszolút etikátlan oldala is. Két markáns példát emelek ki ezek közül: az egyik az, amikor olyan tenderre kapunk meghívást, ahol a győztes már „borítékolva van”, a másik pedig az, amikor a kiíró cég szakemberei csak minél jobb ötleteket szeretnének begyűjteni a pályázatot nagyon is komolyan vevő ügynökségektől. Ez utóbbi az én szememben a leginkább elfogadhatatlan. Ha egy speciális iparágban tevékenykedő vállalat hív meg a tenderére, akkor külsős szakértőt vonunk be a munkába: azért fizetünk neki, hogy egységnyi idő alatt a lehető legjobban megismerjük az adott piacot, a konkurenciát, magát a céget, annak termékeit, szolgáltatásait, hiszen így tudunk igazán hatékony kommunikációs stratégiát kidolgozni.

A tenderkiíró pedig csak hiteget: nagyon tetszik a leadott anyag, dolgozzák ki még részletesebben. Aztán megyünk, és apait-anyait beleadva prezentálunk. Majd jön a soványka értesítés: sajnos mégsem áll módunkban ügynökséggel dolgozni, talán legközelebb. Fájdalomdíj persze nincs. Az ilyen jellegű megbízásokról csak annyit, hogy egyre több ügynökség vezetője – beleértve magamat is – alkalmazza ilyenkor azt a stratégiát, hogy megpróbálja feltérképezni, érdemes-e egyáltalán indulnia a tenderen. Mert ha nem, akkor sok időt, energiát és pénzt lehet megspórolni. Ugye, mondanom sem kell ezek után, ahhoz, hogy körbejárjuk ezt a felettébb kényes kérdéskört, szintén személyes kapcsolatokra van szükség!