– Álszent és hazug rendszerben kénytelenek dolgozni az orvosok – nagyjából ez az összegzése annak a vitának, amely annak kapcsán bontakozott ki, hogy az Uzsoki Kórház főigazgatója tiszta viszonyokat próbált teremteni intézményén belül. Ficzere Andrea arra kereste a választ, miként lehetne beengedni a magánforrásokat a közellátást végző rendszerbe. Ön mindkét szektorban dolgozik, mit gondol, van jó megoldás?

– Ebben a formában mindezt kétségbeesett próbálkozásnak tartom; maga a viszony nem teljesen tiszta a számomra.

– Az Uzsokiban a privát kezelést élesen elkülönítik a közszolgáltatásoktól. Ha a beteg nem külföldi, hanem magyar biztosított, az adott ellátás esetében írásban le kell mondania a közfinanszírozásról. A magánbetegnek általában csomagot kínálnak, melynek része a konkrét beavatkozás, ha szükséges, a rehabilitációt segítő szakemberek és egyéb szolgáltatások díja, valamint az elhelyezés a VIP-részleg szobáiban. A felszámolt díjnak valamivel több mint a felét a közreműködő orvosok, műtősök, ápolók, gyógytornászok és más szakdolgozók kapják, akiknek ezért azt is vállalniuk kell, hogy ezt a tevékenységet kizárólag munkaidőn kívül, vállalkozóként végzik. Ami marad, az az intézményé.

– Ebben az esetben legfeljebb az a kérdés, hogy a kórház infrastruktúráját megvásárolja, bérli, vagy milyen formában üzemelteti az adott részleg? Az outsourcing szabályos és elfogadható rendszer, ha ehhez adottak a feltételek. Azt nem tudom, hogyan lehet megoldani, hogy ebben a kórházban teljes ellátási spektrumot nyújtó team működjön – általában az ilyen típusú magánellátásokkal az a probléma, hogy nagyon nehéz őket gazdaságosan üzemeltetni. Lehet, éppen a köz- és a magán házassága jelenthet megoldást? Nem tudom. A Telki Kórház 10 éven át nem tudott akkora nyereséget termelni, ami a fennmaradását indokolta volna – azért, mert a valós áron finanszírozott ellátásokat csak nagyon szűk réteg képes igénybe venni. Az Uzsoki esetében a csípőprotézis-beültetést 1,4 millióért, a térdprotézisét 1,7 millióért vállalják – drágák a műszerek. Vagy vehetjük Veszprém példáját is, ahol a gastric bypass műtétért 1,5 milliót kell a betegnek fizetnie.

– Kifizetnek ennyi pénzt egy műtétért?

– Igen; Veszprémben már közel 400 privát műtét történt.

– Tehát mégiscsak van fizetőképes kereslet…

– Természetesen, ez nem is tagadható. Nem is ezzel van a baj. A világon minden országnak problémát okoz az ellátórendszer fenntartása, üzemeltetése. A társadalom folyamatosan öregszik, a diagnosztika, a gyógyszerfejlesztés és az orvostudomány fejlődése olyan gyors, hogy azt képtelenség követni. Az egészségipar beszállítói olyan árakat diktálnak, melyet a szolidaritásra épült egészségbiztosítási rendszerek képtelenek kigazdálkodni. Az egészségügy sok területére igaz az ár/érték aránytalanság, ez pedig azért lehetséges, mert olyan nagy a piaci igény, olyan nagy a vásárlóerő, hogy ezt kihasználva az ipar diktál. A kormányok különféle technikákat választanak, hogy meggátolják az egészségügyre fordítandó költségek elszabadulását. A legtöbb országban a betegek részt vállalnak az ellátás finanszírozásából: vagy co-paymentet fizetnek, vagy magánbiztosítással fedezik az állam által nem térített ellátások díját. A magyar megoldás álszent, hiszen a paraszolvencia rendszerének fenntartásával lehetőséget teremt az állam arra, hogy tehetősebbek előrébb jussanak a sorban, de egyébként ennek a rendszernek minden ellátási gondját az orvosok nyakába varrja. Volumenkorlátot szabnak a kórházak számára, várólistát hoznak létre, de nem ellenőrzik az ellátást biztosítási szempontból. Az egészségbiztosító már régóta nem tölti be valódi funkcióját. Ha nyolcszor jelenik meg egy beteg az osztályomon ugyanazzal a problémával, akkor kizárólag az én döntésemen múlik, ellátom-e nyolcadszor is. Senki nem vizsgálja meg, hogy a nyolc alkalomból ki hányszor utalta be és szakmailag megalapozott indokokkal érkezett-e az osztályomra. Ha valami történik a beteggel, akkor kizárólag az orvos felelős mindenért, miközben a rendszer torzulásai miatt alakulhatnak ki ilyen helyzetek.

– Ha már a co-paymentet említette, az ön szakterületén meg tudná mondani, mi az, amit a járulékfizetés fejében járó alapszolgáltatási csomagnak kellene tartalmaznia, és mit lehetne kiegészítő biztosítási díj ellenében nyújtani?

– Nem mernék ilyen nagyot lépni! Az alapszolgáltatási csomag meghatározása 100 évig tartó vitát eredményezne – ebbe nem vágnék bele. Vannak más technikák is. Szembe kell nézni azzal a ténnyel, hogy szegény és egyre idősödő a társadalom. Szociális problémákat orvosolunk aktív belgyógyászati osztályokon. Rendszerszintű megoldások kellenek, mert ma nem a politikus, hanem az orvos kénytelen magyarázkodni a betegnek, mit, miért nem tudunk számára biztosítani, miért kell hónapokat várnia egy-egy beavatkozásra.Ha már kérdezte a co-paymentet: abszurdnak és nonszensznek gondolom, hogy a betegek semmit nem érzékelnek abból, hogy az állam által nyújtott egészségügyi szolgáltatásnak ára van! Voltak ezzel kapcsolatban heroikus és vicces próbálkozások, de kifulladtak, pedig a világon nincs olyan egészségügyi ellátórendszer, ahol mindenkinek minden és mindig jár! Amikor ön bemegy egy étterembe, amire az van kiírva, hogy „all you can eat”, akkor befizet 4500 forintot, és azért annyit kap, amennyit akar – abból, amit a pulton talál. Nem hozathat kaviárt!

– De a pult mögött ott van a francia pezsgő és a kaviár is.

– Igen, á la carte! De ha nincs több pénze, marad a svédasztal – a többségnek ma erre futja. Sajnos lemaradtunk és folyamatosan romlik a helyzetünk. Az endoszkópia 10–15 évvel ezelőtt a világ élvonalához tartozott, de a technika robbanásszerű fejlődését nem tudtuk követni. Vannak műszereink, de kategóriákkal gyengébb minőségűek, mint az unió más tagállamaiban. Itt van például egy narrow band imaging (NBI) nevű optikai rendszer, amelyik jobb fényerősséggel, nagyobb felbontással, jobb képminőségben képes dolgozni – ez más országokban szériatartozéka az endoszkópnak. Nálunk egy éve, amikor ezzel kapcsolatban körkérdést tettem fel a kollégáimnak, egy ember mondta azt, hogy ezzel dolgozik. Lehet, ma már van öt helyen, de biztos nem szériatartozék. Drámai lemaradásban vagyunk az endoszkópos UH-ban is: nem elég új gépet beszerezni, képzést, munkaidőt kell hozzá biztosítani, lehetőséget és finanszírozást.

– Ha az államnak nincs pénze, be kell engedni a magánforrást a közfinanszírozott ellátóhelyekre.

– Nagyon nehéz elképzelni, hogy ezt magánfinanszírozásból meg lehetne oldani.

– Pedig muszáj lesz; elég erős érv a szakorvos- és szakdolgozóhiány. Ha az orvosnak és a nővérnek nem kell szaladgálnia, hogy máshol keresse meg a megélhetéséhez szükséges pénzt, talán lenne megtartó ereje az állami szektornak is.

– Ez szép utópia, de nem tudom, kivel lehetne ezt megcsinálni – az a generáció, amelyik nálam dolgozik, valóban szaladgál. Talán ma már nem egy sufniba, de mindenesetre nem kórházi osztályra. Ma a magánrendelők csillognak-villognak, de azt azért nem árt tudni: technikai felkészültségében Magyarország legdrágább magánrendelője – ahol a beteg nagyon sok pénzt fizet egy gastroscopiáért vagy egy colonoscopiáért – sem veszi fel a versenyt egy közepes közkórház endoszkópos laborjával. Biztos, hogy jobbak a körülmények, kitüntetett figyelmet szentelnek a kommunikációnak, kedvesek a betegekkel, de az elvégzett vizsgálat minősítését illetően nem állják meg a helyüket.

– Nem olvastam még olyan tanulmányt, amely az endoszkópos vizsgálatok, illetve a beavatkozást végző szakorvos minősítéséről szólt volna.

– Magyarországon ma ezzel senki nem foglalkozik ilyen szinten. Egy biztos: bármennyit is fizet a beteg a colonoscopos vizsgálatért egy magánrendelőben, a közfinanszírozott kórházak zömében szakmailag jobb, megbízhatóbb ellátást kaphat. Csak egy példa: magánellátásban a colonoscopia során nem lehet polypectomiát végezni.

– Miért is?

– Mert erre vonatkozóan az ÁNTSZ nem adhat ki engedélyt. Magánellátásban polypectomiát nem lehet csinálni, pedig a vastagbélvizsgálat célja a polypectomia. Elmegyek egy gyönyörű magánrendelőbe, kifizetek akár százezer forintot egy beavatkozásért és…

– …utána elmegyek a közfinanszírozottba.

– Pontosan. És akkor elérkeztünk a következő nagy problémához! Amíg a finanszírozási rendszer nem biztosít azonos feltételeket a szolgáltatóknak, amíg nem ugyanolyan mércével kéri számon az előírt feltételeket, addig nem lesz rend! Ma egy magánrendelő nem tud elindulni anélkül, hogy minden egyes ÁNTSZ-előírásnak meg ne feleljen.

– Ha felteszek egy másik szemüveget, azt is mondhatom, hogy ez a szkizofrén helyzet tulajdonképpen kedvez a magánszektornak. Az ön által képviselt társaság tagjai csak nyernek az üzleten. Nem túl nagy befektetéssel, ügyes tervezéssel, jól felépített kommunikációs stratégiával megtérül, és hasznot is hozhat egy magángasztroenterológiai rendelő. Tévedek?

– Azért az a kis befektetés minimum 15–20 millió forintot jelent. Magam egyetlen embert sem ismerek, aki ebből meg tudott volna gazdagodni, vagy aki ebből anyagilag is igazán jól élne.

– Van, aki kiugrott a közfinanszírozott rendszerből és csak magánellátásban dolgozik.

– Olyan ember viszonylag kevés van, aki olyan példaértékű magánrendelőt üzemeltet, amely valóban igényesen működik, és sok szempontból hiánypótló ellátást nyújt. Kevesen álltak át kizárólag a magánellátásra; többségüket általában valamilyen kényszerhelyzet vitte arra, hogy feladják az állami szférát.

– Mikor érdemes belevágni egy magánrendelő indításába?

– Alaposan végig kell gondolni, számolni kell. Endoszkópos torony, rendelő, asszisztencia, marketing… Budapesti árakon számolva is jó néhány vizsgálatot kell végezni, hogy valami kis haszon is képződjön, és akkor még nincs szó műszerjavításról, új műszer beszerzéséről, fejlesztésről....

– Ezek szerint nem nagy üzlet ma kicsiben játszani.

– Egyáltalán nem! A legtöbben ezért délelőttönként a kórházban dolgoznak, nem kis részben szakmai okból, tisztességből, kevés bérért, délután mennek a magánrendelőbe. Mindenki igyekszik megtartani a kórházi hátterét, hogy végig tudja kísérni a betegét.

– Ez nem túl etikus.

– A betegnek jár az ellátás. Sokan azért választják colonoscopia esetén a magánrendelést, mert ott jobb körülmények vannak. A beteg nem szeretne folyosón ülni, szeretne viszont normál körülmények között, várakozás nélkül, fájdalommentesen túlesni a beavatkozáson. Van, aki ezért hajlandó fizetni.

– De ezt adott esetben befizethetné a kórház számlájára is.

– És ez miért lenne érdeke az orvosnak ebben a struktúrában?A mai viszonyok között nehezen tudom elképzelni, hogy egy kórházi főorvosnak érdeke lenne magánbetegei rendszerbe csatolása – ha nem kap érte külön díjazást. Márpedig van, ahol ezt megoldották. Ausztriában, ha bejön a beteg és egy adott orvossal szeretné megműttetni magát, akkor a kórház pénztárában befizeti az orvos honoráriumát, melynek több mint felét az orvos kapja, a többi az osztály és a kórház között oszlik meg. Az intézmény megkapja a közfinanszírozást, tiszták a viszonyok, mindenki boldog. Magyarországon ma az orvos hírneve az intézmény számára nem jelent semmit!

– A változás lényegében ma senkinek sem érdeke. A politikusok nyugodtan ülnek, az egészségügy élén álló vezetőtől azt várja a kormány, hogy csendet és rendet tartson az ágazatban – valahogy mindig túlélik a négy évet.

– Tiltakozom, ha nem lenne érdekünk a változás, akkor nem lenne ennyi magánrendelés. A legtöbbünk tiszta viszonyokat szeretne. A vállalkozások tulajdonosai már nem játsszák ezt a játékot. Azt, aki nem szeretne sorban állni, gyorsabb ellátást és az állami szektorhoz képest jobb körülményeket szeretne, azt a magánrendelőkbe irányítjuk; hosszú távon ez éri meg. Kétségtelen, mindig lesz az orvosi karban egy „borítékos réteg”, ami ellen csak tisztességes bérekkel lehet harcolni. A paraszolvencia torzítja az egész rendszert, ma egyszerűen nem tudjuk, hogy mennyi a valóban szükséges vizsgálat és mennyi az, ami a mellékes miatt történik.