Ha az új Spielberg-film premierjének napján tucatnyian sem ülünk egy belvárosi moziban, akkor nem csodálom, hogy egyre több filmforgalmazó lépett el hangsúlyosabban az egyedi eseményvetítések felé.

A jelenség nem új, de már látványosabb, ahogy egyre többen filmklubokkal, vetítéssorozatokkal vagy egyszeri beszélgetéssel összekötött filmmel aktivizálják a közönséget. Minden érdekelt szereplőnek (mozi, forgalmazó, néző, alkotó) jobb, ha azt látja, hogy az egyszeri vetítésre összejön egy teltház, a hetekig kongó termeken szomorkodás helyett.

Ez a típusú, alkalmakhoz kötött közönségszervezés inkább az arthouse kultúrára jellemző itthon, hiszen pont ez a típusú, a szórakoztatóipari termékektől elkülönülő, (leegyszerűsítve) kortárs művészfilmes felhozatal szűkült le leginkább itthon az utóbbi években. 

Csak nagyvásznon van értelme

„Hatalmasra nyílt az olló a különböző műfajú filmek elérésében: az a film, ami jól megy, az nagyon megy (lásd az Avatar 2 közel egymilliós nézőszámát – a szerk.) annak nem árt járvány, torrent vagy infláció sem. De a szűkebb réteget érdeklő kortárs, fesztiválokat megjáró, a filmes diskurzust izgalomban tartó alkotásokkal pár hazai forgalmazó foglalkozik csak itthon.

De ők sem képesek lefedni mindent, hiszen egy-egy ilyen film behozatala anyagilag rendkívül kockázatos. Mára oda jutottunk, hogy elismert rendezők fontos alkotásai, vagy a nemzetközi szaksajtót lázban tartó filmek is elkerülik a hazai mozikat. Ez volt az egyik ok, amiért életre hívtuk a Cinema Niche-t. A másik, hogy azt érzékeltük, közösségben kell gondolkodnunk, ha ezekkel a filmekkel újabb rétegeket szeretnénk megszólítani, akik szerintünk nagyon is nyitottak lennének rá. Például az a fiatalabb korosztály is, akiknek kevésbé természetes a moziba járás. 

Magyarország egyébként egy erős hagyományú mozis kultúrával rendelkező ország, igazán szomorú lenne ezt veszni hagyni és kimaradni a nemzetközi filmes vérkeringésből” 

– meséli Donáth Péter, a Cinema Niche programsorozat egyik alapítója, aki Rév Dániellel közösen úgy tűnik, sikeres modellt indított a problémát és hiányt érzékelve.

A Cinema Niche kéthavonta jelentkezik egy-egy olyan rétegfilm vetítésével, amely korábban nem jutott el itthon mozikba. Nagyvászonra kívánkozó alkotásokról van szó, amelyek igazán mozis közösségi élményként nyernek értelmet. Két budapesti és egy pécsi vetítést tartanak, és terjeszkednének tovább vidékre, hogy elkerüljék az országra jellemző ,,kulturális vízfejűséget”.

Eddig ez a csapat hozta be például Apichatpong Weerasethakul, korunk egyik legkülönlegesebb rendezőjének Memoria c. filmjét, Tilda Swinton főszereplésével (borítóképünkön). De tartottak már vetítést Terrence Malick monumentális művéből, az Egy rejtett életből, vagy a Cannes-ban legjobb első film díjával jutalmazott War Ponyból is.

Rév Dániel az ELTE-filmszak után Londonban tanult Film Programming and Curating szakon, mert mindig is érdekelte, bizonyos filmek hogyan találhatják meg közönségüket. A filmkurátor képzés elvégzése közben pedig végig ott mozgott benne egy belső motiváció, hogy az ottani tudásból és tapasztalatból valamit Magyarországra is átmentsen. 

A Memoria volt az a film, amely aztán beindította igazán a közös gondolkodást Donáth Péterrel, aki saját szavaival élve, elég „sok hullámvölgyet” megtapasztalt már a művészfilmes forgalmazói világban, hiszen épp a független kulturális szektor leépítésének kezdetén, 2010-ben kezdett dolgozni a szakmában.

Kettejük barátságából, beszélgetéseikből született meg a gondolat, hogy a Cinema Niche rendszeresen jelentkező projektként térjen vissza (évekkel ezelőtt már volt pár ilyen vetítés). Az pedig kapóra jött az újragondoláskor, hogy a Memoriáról mindketten azt gondolták, tökéletesen szimbolizálja a céljaikat. A filmes diskurzust uraló alkotásról van szó, amely mozin kívül kis túlzással értelmezhetetlen. Úgy gondolták, ebből nem maradhat ki a magyar közönség.

Kell valami plusz a vetítés mellé

Mivel Rév Dániel a Barcode-os csapattal buliszervezéssel is foglalkozik, adta magát, hogy összeköthetnék a vetítéseket esti bulikkal, amihez a Toldi mozi passzolt is helyszínként. „Az első alkalmaink azért is sültek el jól, mert a Barcode-bulik közönsége is megjelent a vetítéseken. 

Én eleve abban hiszek, hogy a Cinema Niche útja az, hogy a cinephilek mellett megszólítja azt a közönséget is, amely nem annyira jártas a filmes közegben, de bízik a választásainkban, és egyszerűen csak izgalmas, menő eseménynek tartja az estjeinket. Drágább a belépőnk egy átlagos mozijegynél, de mi többet is adunk egy sima vetítésnél” 

– magyarázza Rév Dániel, aki szerint más országokban is efelé halad az arthouse mozikultúra. „Mi is már létező megoldásokat ültetünk át a Cinema Niche-vetítésekbe. Máshol is azt látom, hogy a vetítéshez kapcsolódó beszélgetésekkel, kiadványokkal, bulival szólítják meg az embereket.”

Hogy mennyire nem csak a filmőrült közegben van keresnivalója a Cinema Niche-nek, arra Donáth is hoz példát. „Gaspar Noé ismert rendezőnek számít, itthon is bemutatták már több filmjét. De a Niche-eseményen, ahol friss filmjét, a Vortexet vetítettük, a közönség felének biztosan ez volt az első Gaspar Noé-filmje. Ebből is látszik, hogy szerintem a niche-agyú embereket már elértük, most kellene fokozatosan újabb rétegekhez eljutnunk.”

A Cinema Niche szervezői szerint üzenete van annak is, hogy ki vezeti fel például a filmet a vetítések előtt (jellemzően filmrendezőket kérnek fel, Madarász Isti vagy Bernáth Szilárd is vállalt ilyen feladatot), vagy hogy a nézőknek minden vetítésre emlékbe készül egy informatív, kihajtogatható plakát is adott filmről. 

Ezeken a területeken még van ötletük további fejlődésre, ezért is lépnek a közösségi finanszírozás felé egy Patreon-oldallal. Abban bíznak, hogy egy stabil támogatói körrel megvalósítható lesz, hogy például még több vetítést szenteljenek egy-egy alkotónak, vagy átfogóbb kiadvány készüljön a vetítésekhez.

A két főszervező mellett 4-5 fős csapat is formálódott már a Cinema Niche körül: „egy kisebb filmfesztivál szervezőcsapatát már leképezzük” – fogalmaz Donáth Péter. 

Egyre nagyobb szerep hárul a kurátorokra

„Szenvedélyes emberek csinálnak szenvedélyes embereknek dolgokat, ez másképp nem működne” – jellemzi a csapatot, amelyben például a magyarhangyás Bognár Péter segít a filmvásárlásban, a jogdíjak kezelésében, Babos Anna a kiadványok szerkesztésében, szövegírásban, Dezső Bálint és Sándor Lili a közösségépítésben, Ujfalvi Tibor és az Apolló Mozi csapata a pécsi vetítések szervezésében. 

A projekt jelenleg a jegybevétel mellett NKA-támogatásra támaszkodhat, így engedhetik meg maguknak, hogy nagynevű rendezők mellett már akár elsőfilmes, ismeretlenebb alkotók produkcióit is megvásárolhassák. 

A jogdíjakban ugyanis még ebben a rétegfilmes világban is nagy különbségek lehetnek. A sales house-okkal, forgalmazókkal ápolt kapcsolaton vagy egy rendező/színész ismertségén túl az is számíthat, hogy hány piacra adták el már az adott filmet. 

A War Pony esetében például még az amerikai moziforgalmazás előtt mutatták be itthon a filmet, amely így drágább tétel is volt. De van ellenpélda is, hiszen hiába számít kultikus alkotónak Terrence Malick, az Egy rejtett élet című mozija már két éve járta útját, mire eljutott ide.

Donáth szerint ez a típusú filmes kultúra a helyét keresi épp a világban. „Sok minden változott egyszerre a Covid vagy a streaming elterjedése miatt. De nem önálló harcosokként gondolunk magunkra. Az is fontos missziónk, hogy olyan más forgalmazók által behozott, vagy filmnapokon, fesztiválokon elcsíphető filmekre is felhívjuk a figyelmet, amelyekre illik a niche film címke. Szeretnénk ezeket az ajánlókat is rendszeresíteni, akár rendszeres formába önteni. 

Nem látok más utat, szerintem sajtónak, forgalmazóknak és moziknak is együtt kell működnie ahhoz, hogy ez a filmes kultúra ne tűnjön el itthonról.” 

„A londoni tanulmányaim során is abszolút alapvetés volt, hogy akkora mennyiségben zúdul ránk a digitális média, hogy egyre nagyobb szerepe lesz a filmes kurátoroknak, akik támpontokat adnak ebben az óriási halmazban. 

Magunkra is főleg így, kurátorként gondolok, és ezt nem úgy kell érteni, hogy a saját ízlésünk számít csak ebben a történetben. Inkább a filmek iránti lelkesedést, az erről való beszélgetést csempésznénk vissza jobban a Cinema Niche-sel” 

– vallja Rév Dániel, aki szerint a művészmozik jövője is afelé halad, hogy a rendes, friss filmek vetítései mellett egyre nagyobb százalékban adjanak helyet tematikus vetítéseknek, kurált programoknak. 

A Cinema Niche szervezői szerint azt sem kell azt gondolni, hogy ilyen mozik csak Párizsban, vagy New Yorkban működhetnek fenntarthatóan. 

„Ebben nincs vasfüggöny, nagyon jó példák vannak már erre Bukarestben vagy Prágában is, ezekre a modellekre is érdemes odafigyelni. A mozik egyre inkább kiállítóterekre hasonlítanak majd, ahol kontextust kapsz egy-egy alkotóhoz, vagy filmes vonulathoz.”