Robert McKee a Mathias Corvinus Collegium szervezésében adott elő három napig. Ha valaki arról kérdezne, ki az a két név a forgatókönyvírói történetmesélés területén, akik nélkül nem szakma a szakma, vagy akik letették az írás elméleti-gyakorlati alapjait, az egyik válaszom biztosan Syd Field (híres könyve, A forgatókönyvírás alapjai magyarul is megjelent) a másik Robert McKee lenne.

McKee írta a Story - A forgatókönyv anyaga, szerkezete, stílusa és alapelvei című – stílusosan – alapművet, illetve Story Seminarjain, azaz Story szemináriumain évtizedek óta mesél ugyanerről a témáról – most mi is megtapasztalhattuk, hogy a lehető legérdekesebben. Tényleg életre szóló élmény volt. 

Mitől működik egy sztori?

Mi a sztori? Mitől működik? Milyen legyen az íve? Mi az a híres ,,inciting incident” nevű katalizátor-esemény? Milyen altípusai vannak a sztorinak? Milyen szempontokat vegyünk figyelembe egy karakter felépítésénél, hogy a néző elhiggye, hús-vér emberről van szó? – csak pár kérdés, amit McKee november közepén, a három napos Story szemináriumán feltett és kifejtett, és olykor a legszürreálisabb vagy humoros példával illusztrálta az adott szabályt.

Az előadássorozat – egyenként minimum másfél órás előadásokat tartott, húsz perces szünetekkel, melyek alatt szintén konzultálni lehetett vele, nekem leesett az állam a teherbírásától – három napos volt, ez a McKee-seminar időtartama. 

Az első nap utolsó előadásán szúrós tekintettel végignézett az információtól kitágult fejű közönségen, és közölte, hogy reméli, tudjuk, hogy aki író akar lenni, mindent fel kell áldoznia az életéből – pénzt, emberi kapcsolatokat is akár. Ekkorra már nyilvánvaló volt, hogy McKee a legszenvedélyesebb ember a teremben, aki írás témájával foglalkozik. 

Néma csend

Egy McKee-szemináriumon – hozzánk Köbli Norbert forgatókönyvíró hozta el a Mathias Corvinus Collegium szervezésében – ülni egyébként maga a tömény tanulás. És nemcsak azért, mert érdekeseket mond, hanem azért is, mert régimódi tanár és elismert előadó módjára, aki tudja, mit ér a neve, nem fecsérli az időt és az energiát rá, hogy külön megdolgozzon a figyelmünkért. Pontosan tudja, hogy az alapjáraton működni fog. Már az első nap elején elmondta, nincs kijárás a teremből, nincs telefonozás, dumálás. Sőt, mint kiderült, a költői kérdéseire való lelkes válaszadás sincs. Csend van és figyelem. 

A húsz perces szünetet másodpercre pontosan betartotta, aki késett, annak megjegyezte, hogy ő itt van, tényleg húsz perces a szünet, és az egyetemi, laza kávé-cigi-szüneteken szocializálódott magyar közönség elég gyorsan alkalmazkodott ahhoz, hogy itt nincs kecmec. 

McKee kurzusát az indulása óta több százezren teljesítették, akik közül több mint 70 Oscar-díjas szakember került ki. Legismertebb tanítványai közt lehengerlően híres nevek szerepelnek, például Peter Jackson (A Gyűrűk ura), Paul Haggis (a Millió dolláros bébi forgatókönyvírója), vagy John Cleese, Julia Robert és Kirk Douglas.

Tanuld meg, szegd meg

McKee tényleg azt adta az előadásaival, amit ígért: megtanította a történetmesélés alapszabályait, majd közben – először szinte észrevétlenül – a fülünkbe súgta, majd egyre hangosabban érvényesítette azt a gondolatot, amit anno Picasso is képviselt. 

Azt, hogy ha megtanultuk a kőbe vésett alapelveket, nyugodtan el lehet dobni őket. Mindezt szándékosan, immár annak a tudásnak a birtokában, hogy épp milyen szabályt szegünk meg direkt, ezzel esetlegesen egy teljesen egyedi műalkotást teremtve. 

Picassót azért hoztam példaként, mert mint tudjuk, ő sem kubistának született. Tökéletesen rajzolt-festett az alap képzőművészeti törvényszerűségek és pontosság elve szerint, mielőtt nekiállt szétbontani az egészet, és a darabjaiból szinte szó szerint összerakni saját magát és saját, senkihez nem hasonlítható stílusát. Valami ilyesmit üzent a McKee-seminar is. 

A 81 esztendős McKee a kurzus alatt színesen, példákkal illusztrálva, olykor filozofikusan elmélkedve beszélt többek között arról, hogy milyen a karakter, ami gyakorlatilag a sztori egyik bástyája. Arról, hogy miért lesz annál egyértelműbb a sztorink, minél izgalmasabban, cizelláltan és a lehető legtöbb aspektusában találjuk ki a figurát. 

Például backstoryval, azaz háttértörténettel, amiből akár az is lehet, hogy látható sztori szinten nem kerül semmi a forgatókönyvbe, de attól lesz élő és háromdimenziós, hogy az író mindent tud róla, azaz ő „szüli meg”. 

Mesélt az idő és a tér, a valós idő és a filmidő viszonyáról, valamit elárulta azt is, melyik lenne az az egyetlen film, amit magával vinne egy lakatlan szigetre: az Idétlen időkiget. És szerinte Ingmar Bergman a valaha élt legnagyobb forgatókönyvíró. 

Ha válságban az író

McKee-től tanácsot kaptunk arra is, mi a teendőnk írói válság esetén. Az egyik ötlete random jött, amikor arról mesélt, mennyire tanulságos az improvizációs színészi kurzusok végzése. A gyakorlati drámaórák látogatása íróknak is szuper, McKee szerint ez a módszer is remekül kibillent az írói blokkból. De amit a legfontosabbnak tart ilyen szempontból, az a kutatás. 

„Ha írói válsággal küzdesz, majdnem biztos, hogy az az oka, hogy nincs elég tudásod a témáról – magyarázta. – Ahogy elkezdesz a forgatókönyved tárgyáról kutatást végezni, azonnal jönni fognak az ötletek.” Erre egyik kedvenc példája a Szex és New York volt, melynek egyedi bárjeleneteit az írók hosszas és alapos „kutatómunkája” alapozta meg. 

McKee egyik kedvenc filmje a Folyó szeli ketté (1992), ami elmesélése szerint annak ellenére, hogy egy - különösen mára - marginálissá vált műfajt, a családi drámát képviseli, óriási közönségsiker volt. 600 millió dolláros összbevétele valóban rendkívüli volt anno Amerikában, amit a szerző annak tud be, hogy a sztori valamennyiünk legalapvetőbb személyes ügyéről mesél, ami talán a legnehezebben megemészthető egy ember számára: „nem tudjuk megmenteni azokat, akik a legközelebb állnak hozzánk.” 

A szakember egyenként végigelemezte valamennyi műfaj sajátosságait, példákat hozott a kivételes szabályszegő, de jól sikerült kevert műfajú darabokra. Említette például a Felkoppintva című vígjátékot, ami egy felnövéstörténet, izgalmasan szembeállítva például a Segítség, felnőttem! című klasszikus Tom Hanks-filmmel, melyben a főhős egy varázslat révén gyermekből válik felnőtté. Miközben felnőtt testben sok szempontból felnőtté is válik és tanul. Végül a saját helyzetére adott felnőtt, valószerű következtésként úgy dönt, vissza kell térnie oda, ahol valójában helye van: a gyerekkorba, azaz visszaváltozik gyermekké, egy felnőtt döntéssel, mint dupla történetmesélési csavar.

Mivel egy fél jegyzettömböt lelkesen teleírtam, nem tudnám kiemelni, melyek voltak a Story Seminar legfontosabb állításai, mert kábé minden, de saját kedvenc „epizódom” a krimi zsánerének filmtörténeti elemzése volt. McKee hosszasan taglalta, miként változott a műfaj, illetve vele párhuzamosan a thriller zsánere a Dr. Caligaritól. 

Ez a szegmens azért volt különösen érdekes, mert kronológiában mutatta be, hogyan tolódik el a hősök kriminalizálódása filmtörténetileg. Míg a krimi korai korszakában még az egyértelműen ,,rosszfiúktól” féltünk, a Dirty Harryben például már a nyomozó sem véletlenül mocskos, az Egy ágyban az ellenséggel című film pedig egyértelműen rámutatott, hogy olykor a legnagyobb veszélyt valójában azok jelenthetik, akik a legközelebb állnak hozzánk.

Amikor a zsaru a psycho

McKee elmondta, milyenek voltak a hatvanas években egyre jobban elszaporodó, klasszikus, ártatlan rendőr/bűnöző sztereotípiái, a hetvenes években népszerű sorozatgyilkosos (azaz: az elkövető a mentálisan problémás) crime storyk, sőt, a nyolcvanas évek Halálos fegyver-típusú filmjei, melyekben már a zsaruval volt baj (biztosan mindenki jól emlékszik Mel Gibson problémás rendőrkarakterére). Kiemelte a szerinte 100 százalékosan megírt krimit, a Kínai negyedet, amely számos szempontból szabályszegő, például azzal, hogy egy gyilkosságot megúszó elkövető kap benne kulcsszerepet.

McKee előadásának morális szegmense külön írást is érdemelne. A magánéleti válságait, négy házasságát, öregedését mind öniróniával, humorral és élettapasztalattal töltve tálaló előadótól valahogy zsigerből nem kérdőjelezzük meg azt, amikor azt mondja, a mindent átható emberség, a saját értékrendünk – akkor, ha a szabályok biztos talapzatán áll –, mindent felülír. 

Sőt, gyakorlatilag a legfontosabb, hogy mi, íróként mit tudunk hozzáadni a világhoz, amit csak mi, egyenként tudunk. McKee alapján tehát mindent ki lehet kukázni, a lényeg az, amit csak az adott író tud. Az előadó két leggyakrabban használt szava a „bullshit” és a „depth” volt,  ami így önmagában is árulkodó sallangmentes gondolkodásáról.

Olyan egyedi, szerethető, de nehezen bekategorizálható filmeket hozott példaként erre, mint az Elveszett jelentés (Lost in Translation), az Egek ura vagy A világ legrosszabb embere. Nézzétek meg ezeket a filmeket, vagy nézzétek meg őket azután, hogy jól elolvastátok a szuper Story című könyvet is.