A konyha az én játszóterem. Szeretek főzni, de talán ennél is fontosabb, hogy imádok enni. Merthogy ez indította be a gasztronómia iránti érdeklődésem. Sok jó ételt kóstoltam és nagyon izgatott, hogy vajon ezt én is meg tudnám-e csinálni. 

A megboldogult ZP–Szeparé étlapján treníroztam magam először. Amit ott ettem, puszta kíváncsiságból kezdtem el reprodukálni otthon és nagyon élveztem. Quesadilla, hagymakrémleves, garnélás-paradicsomos penne volt a pár első fogás. 

Aztán a Ráday utcából a Párizs-Texas nevű hely rizottói következtek, de kis idő elteltével felkeltették a figyelmemet azok a fogások is, amelyeket soha nem ettem szívesen. Jó érzés volt olyan spenótot, tökfőzeléket, vagy éppen töltött paprikát enni, amely tényleg finom is. 

Ez nekem a hétköznapok hobbija, egyszerű, alapfogásokat készítek és ezeket tökéletesítem úgy, hogy minél kevesebb előre feldolgozott nyersanyag, mesterséges ízfokozó, egyre kevesebb hús és minél több természetes hozzávaló legyen bennük. A siker legfontosabb fokmérője pedig az, hogy „Apa, kérek még!”. Különös momentum, hogy bár mindig szerettem fotózni, ételfotóim szinte nincsenek.

A főzés azon túl, hogy alkotómunka, a szervezésről is szól. Egymástól független folyamatokat hangolok össze, van határidő, a végtermék csak jó lehet, tálalni kell és a főzés során használt eszközöknek is el kell tűnniük a porondról, mikor kész az étel. Ha innen nézzük, akkor a főzés egészen hasonló egy kampány tervezéséhez és levezényléséhez, talán még némi sportértéke is lehet.

A zene nagyon fontos és én élőben szeretem a legjobban. Egy jó koncert, vagy parti hónapokra meghatározza, hogy mit hallgatok. 2010 környékén nem igazán volt olyan klub, vagy élőzenés hely, ahol nem jártam. Már kicsit nehezebben követem a felhozatalt, de azért törekszem rá. Baromira bírtam a 2000-es évek partijainak a hangulatát és nagyon örülök nekik, hogy évtizedes kitérő után újra vannak alternatív helyszíneken (levendulásban, erdőben, gyártelepeken, fotóstúdiókban,stb.) bulik. 

Ha eddigi legjobb koncertélményem kellene felidézni, az a Chemical Brothers Frankfurtban. Ha itthoni fesztiválkedvenceket kellene kiemelni, az két szélsőség lenne: Ozora és Utcazene Veszprémben. Ezeken a helyeken értek eddig a legjobb zenei hatások, ide húz a szívem, ha ottalvós buliról van szó. Bejártam már legalább öt Európa Kulturális Fővárosát és viszonylag sok külföldi klubot, fesztivált is, így teljesen biztos vagyok benne, hogy nagyon büszkék lehetünk a magyar éjszakákra. 

Nincs kedvenc előadóm, képtelen vagyok szűkíteni a kört. Sokáig szöszöltem vele, hogy egy top 10-es örökranglistám legyen, de ez sem jött össze. Most ott tartok, hogy van egy „lépegetős – bólogatós” top10-es listám, amin a kedvesebb és lassabb elektronikus zenei kedvenceimet tartom nyilván. 

Az utazást is nevezhetem hobbimnak, de azért az nem mindig jön össze, az utóbbi két évben meg különösen nehéz ügy. Ha csak egy napom, vagy egy délutánom van, akkor szívesen nyaralok ott, ahol éppen vagyok. Mióta a gyerekekkel megyünk, már neve is van: csatangolás. Ilyenkor eljutunk olyan helyekre, ahol amúgy semmi keresnivalónk. Játszóterek, kalandparkok, mozi, tanösvények, pálmaházak, strand, zenés programok és éttermek. Jöhet bármi, ha lehet, akkor több is egymás után. Amúgy alig várom, már, hogy kicsit melegebb legyen és vízre szállhassak SUP-pal.

Egyébként a munka az egyik legkedvesebb hobbim. Csak nagyon rövid időszakok voltak az életemben, amikor a munka csak pénzkereseti lehetőség volt. Zenei, film, irodalmi, tánc-, és színházi fesztiválokkal vagy érdekes formájú kerítésekkel foglalkozni jó dolog, nagyon sokat ad, ha látom a közönséget, ahogy jól érzi magát. Ezt szerintem mindenkinek ki kellene próbálni, aki kommunikációval foglalkozik.

A Recharge rovat támogatója a Yettel.