Az interjú eredetileg a Kreatív nyári számában jelent meg.

Nemrég végeztél a Színművészetin, és pályakezdőként nagyon sok munkád volt már, sőt vannak díjazott filmjeid is. A szakmai elismerés vagy a kapcsolatrendszered visz előre a szakmában?  

Szerintem az, hogy sokat dolgozom. Az elején mindent elvállaltam, amire felkértek, és szinte a projektjeim 90 százalékát ingyen csináltam. Ezek főleg videóklipek voltak, csináltam legalább harmincat, és kétszer kerestem vele pénzt. Ez volt az én portfólióépítésem. 

A videóklipes munkáknál kézről kézre adtak?  

Igen. Amikor jött egy megkeresés, mindig nagy kedvvel elvállaltam, és ez továbblökött a következő munkára, mintha szintet lépnék egy videójátékban.  

Milyen olyan folyamatokat sajátítottál el ezekből a munkákból, amiket az iskolában nem tudtál megtanulni?  

Nagyon sok mindent, és a mai napig tanulok a forgatásokon. Kiszler Dániellel kezdtünk el közösen dolgozni, ő lett az állandó operatőröm. Együtt csináltuk az első videóklipünket, és ugyanígy történt a reklámfilmezéssel is. Mi   együtt „nőttünk fel” mint rendező-operatőr páros, közösen alakítottuk ki, hogy meddig szól bele a rendező és meddig az operatőr. Meg kellett tanulnom meghallgatni a másikat, mert nagyon ragaszkodtam ahhoz, amit kitaláltam. A világításban például rengeteget fejlődtem, és ebben Dani segített. Nekem az az irányzat tetszett, amikor minden világít, Dani pedig mondta, hogy kipróbálhatnánk egyszer úgy, hogy van valahol árnyék is.  

Ehhez képest a klipjeidben pont azt látom, hogy van az ablak, amin beszűrődik a fény, de közben meg nem minden részlet rajzolódik ki a képen.  

Ez Dani világa, és most már én is elég otthonosan érzem magam benne. De visszatérve az előző kérdésedre, a forgatásokon még egyéb emberi dolgot is megtanultam, például azt, hogy sok olyan van a szakmában, aki szeret és támogat mint fiatal rendezőt, de sok olyan is, akit ez az egész nem érdekel. Ők azok, akik nem biztosítanak támogató közeget, hanem a rosszabb emberi oldalukat mutatják meg. Az ilyen felismeréseket nem tanítják az egyetemen. Az SZFE-n olyan közösségben nőttem fel, amiben mindenki a másikért van, és mindenki a legjobbat akarja a másiknak. Az ezzel ellentétes tapasztalat sokszor feldolgozhatatlan. 

Ezt inkább az üzleti világban tapasztaltad?

Bármilyen filmes munkában előfordulhat. Például nekem nagyon nehezen ment a díjazásom megtárgyalása, hogy én gondolok valamire, hogy mennyit ér a munkám, és ugyanerről a producer is gondol valamit. A művészeti munkákban nagyon nehéz meghatározni, hogy mennyi energiát és időt fektetek bele egy munkába, és azt mennyi pénzért érdemes elvállalni. Erre a határra most kezdek rájönni.

Tárgyalási alapnak jó az az elismertség, amit pályakezdőként már megkaptál?

Igen, bár sok producer mondja azt, hogy egy kezdő rendező kevesebbet kap, mint egy nem kezdő. És most, hogy már sok reklámot megcsináltam, arra jöttem rá, hogy ugyanannyit dolgoztam vele kezdőként, mint most, elismerték a munkámat, tehát nem ér kevesebbet azért, mert fiatal vagyok a szakmában.

Több cikkben, posztban ígéretes fiatal rendezőként jellemeztek. Milyen érzés ezzel szembetalálkozni?

Nagyon jó, és egy kicsit hihetetlen. Én abban élek, hogy valami megszületik a fejemben, és azt filmben mondom el. A beszédemet sokan nehezen értik meg, inkább csak az anyám és a közelebbi barátaim, mert nyelvileg nem könnyen fejezem ki magam. Sokkal jobban kommunikálok képekben, például amikor valakinek valamit magyarázok, akkor is valami képes példát hozok. Tehát az, hogy átjönnek a képeim, és megtaláltam magamnak ezt a nyelvet, amin jobban tudok kommunikálni, az csodálatos érzés.

Táncos-alapdiplomád van, és egy podcastben nyilatkoztad, hogy a felvételire tulajdonképpen poénból írtad be a dokumentumfilm-rendezői szakot. Pedig a festőművész apukád révén volt némi közöd a vizuális kultúrához. Tényleg csak poén volt a filmes gondolat, vagy volt mögötte más kapcsolódás is?

A poén lealacsonyító az SZFE-vel szemben, de tényleg az esélytelenek nyugalmával vágtam neki a felvételinek. Most kezdtem el összeszedni az egyes fázisaimat, és eszembe jutott az első napom a Színműn. Egy bemutatónapot szerveztek, amikor a régebbi diákok körbevittek bennünket, gólyákat, és mindenféle feladatot kaptunk, köztük egy kiscsoportosat, hogy mindenki mesélje el a legelső emlékét, amire kiskorából emlékszik. Én azt meséltem, hogy az anyukám diavetítővel vetítette Az egér és az oroszlán című mesét. Az egyik színész ekkor arra hívta fel a figyelmemet, hogy milyen érdekes, hogy rendező szakosként rögtön egy képi emléket idézek fel. Aztán van egy másik erős emlékem arról, hogy az apukám Fellinit, meg mindenféle nagy művészfilmet nézetett velem. Ezeken én akkor szenvedtem, de a képek megmaradtak a fejemben, és a szemem mögött a mai napig látom ezeket.

Arról is meséltél egy interjúban, hogy már kicsiként szeretted nagyon alaposan és hosszan, a külvilágot kizárva megfigyelni a dolgokat, vagyis a vizualitásod már ekkor erős volt. Tehát ez a hozzáállásod tényleg nem jelent meg ennyire tudatosan a dokumentumfilmes jelentkezésnél Inkább csak tenni akartál egy próbát, hogy felvennének-e?

Igen, de ehhez az is hozzátartozik, hogy a táncban nem voltam annyira sikeres. Sőt, az addigi életemben nem voltam olyan jó a baráti kapcsolataimban sem. Ezért is csillanhatott fel a szemem a rendezői szakra, mert arra gondoltam, hogy egy rendező sikereket tud elérni, míg a táncban látszott, hogy biztosan nem lehetek szólista.

Amikor bementél a Színműre, azonnal úgy érezted, hogy ez a te közeged, ide szeretnél tartozni. Miben más a színházi-filmes szcéna, mint a táncos, hiszen mindkettő a művészetekhez tartozik?

Az emberek és a hozzáállás is más a táncban, hiszen ott minden nap egy verseny, minden nap egy küzdelem, és arról szól, hogy miket tudsz művelni a testeddel. Amíg a táncosvilágban valaki nem koreográfus, vagy színházi rendező, hanem egy táncos, addig ő sokszor egy katona, akinek megmondják, hogy csináld ezt, és akkor azt teszed. Pár színházban még a mai napig soronként megy a bérezés, vagyis aki az első sorban áll, az több pénzt kap, mint aki a hátsóban, ami már alapból azt eredményezi, hogy mindenki öli egymást – ebben én nagyon rosszul érezném magam. A filmben is vannak versenyhelyzetek, például ha pályázunk egy nagyjátékfilm támogatására, és vannak más indulók is, de ez mégis másfajta szituáció, hiszen nem ugyanazzal az ötlettel versenyzünk. Szóval nem az van, hogy mindenkinek ugyanazt kell eltáncolnia egy válogatáson, és aki többet hoz ki a testéből, az nyer, hanem hogy vannak saját elképzelések, és amelyik szimpatikusabb, az nyer, de nem kell kiütnünk a másikat. Tehát teljesen más a két világ szellemisége.

A táncban téged a koreográfia vonzott volna. Én e között és a rendezés között a kontroll párhuzamát látom, és ahogy tapasztalom, te szereted, ha nálad van az irányítás.

Nagyon fontos, hogy nálam legyen a kontroll, mert nekem talán a bizonytalanság a legnagyobb félelmem az életben. Ezzel szemben, amíg én irányítok, addig a helyzet nem bizonytalan. Időközben persze arra is rájöttem, hogy a rendező sem a fő irányító, szóval itt is lehet bizonytalan helyzetben lenni, de azért mégiscsak több beleszólása van, mint mondjuk, a kameratechnikusnak.

A videóklipek nagy részében látható egy egységes képi világ, amire a meghökkentő a jó szó, és van egy másik, letisztult, klasszikusan szép forma is. Melyik vagy te?

Az asszociációkkal való munka az alap. Nekem fontos az, hogy legyen valami kicsit meghökkentő, aminek nem kell hatásvadásznak lennie, csak ne legyen teljesen kiszámítható. Erre szoktam odafigyelni, hogy mindig legyen valami olyan, ami kicsit más irányba mozdítja az agyat.

Nekem a Roncsfilm, a Kontroll és Wes Anderson-filmjei jutnak eszembe a rendezéseidről. Kik hatottak rád?

Külön kell választanom a képit és a dramaturgiait. Az utóbbiban Jorgos Lanthimos nagy csodálója vagyok, képben pedig valóban Wes Andersont szeretem a legjobban.

Vannak visszatérő motívumok a klipjeidben, a véres száj, a nejlon, vagy akár a glóriaként megjelenő fény a fejek fölött. Ezek fontos képek a fejedben?

Ez inkább a tudatalattim megnyilvánulása, és sok ehhez hasonló dolgom van, amik egy ideig rendszeresen megjelennek, aztán lecserélődnek. Ez nem csak a mozgóképben van így, például sokáig jellemző volt rám, hogy átlátszó táskát vagy bevásárlókosarat hordtam, meg is kérdezték tőlem, hogy miért látható mindenem, de nem tudtam rá a választ. Mostanában már nem ilyennel járok. Amikor valami valamiért izgat, addig használom, míg nem nyírom ki teljesen az agyamból.

Tehát fontos neked, hogy a munkáidban legyen valami meghökkentő, de vajon ez a reklámfilmezéssel mennyire egyeztethető össze?

Eddig szinte csak olyan reklámokkal találtak meg, amikbe belevihettem magam. Nyilván a kreatív ügynökség találja ki magát a koncepciót, de valamennyi mozgásteret engednek, és lehetek egy kicsit olyan, amilyen szeretek lenni. A Telekomnak készített okosórareklámban például teljesen szabad kezet kaptam az ügyféltől és a DDB-től. Ekkor én írtam a narrációt és a forgatókönyvet is, és sok dolgot bele tudtam rakni magamból: például azt a jelenetet, amikor a végén a kisfiú, aki Vegetát eszik, cserkészöltözetben ül. Nekem ez fontos, hogy ne egy sima póló és rövidnadrágban legyen, hanem valami érdekesebben, miért ne cserkészruhában?

Ezzel szemben az Etele Plaza kampánya már kötöttebb munka lehetett.

Az teljesen a másik oldal volt. A kreatívkoncepciót Kőteleky Aywee megírta a Republictól, és ő a projektnek egy olyan karakán kreatívdirektora volt, hogy inkább a helyszíni rendezésben számított rám, mintsem a koncepció újragondolásában. Ez is jó tapasztalat volt, mert kevesebb volt rajtam a felelősség. Természetesen két oldala van ennek, hiszen amellett, hogy tényleg levesz egy jó nagy adag felelősséget a vállamról, sokkal több kompromisszumot kellett kötnöm.

Ez mennyire megy könnyen egy olyan személyiségnek, aki szereti kézben tartani a dolgokat?

Le kell meccselnem magammal. Járok terápiára, ahol különböző gyakorlatokat tanulok mindenféle problémámra, és az egyik, a valóság visszaismétlése, vagy más néven valóságban maradás, ami nagyon bevált. Ha már elszállna az agyam, akkor elmondom, hogy mi van körülöttem: itt ülök egy széken, előttem van egy kapucsínó, és éppen beszélek. És azzal, hogy mantrázom azt, hogy én most itt vagyok a valóságban, igazából nincs semmi baj, és megértetem magammal, hogy ez egy ilyen típusú munka, akkor onnantól egész hamar el tudom engedni.

Ha már a terápiát említetted, két éve derült ki, hogy borderline-ban érintett vagy, amiről nagyon nyíltan beszélsz a különböző fórumokon. Ezt missziódnak tekinted?

Ez egy óriási misszió. Amikor diagnosztizáltak, elképesztő durván megkönnyebbültem.

Hogy rájöttél arra, nem vagy hibás?

Mindig is tudtam, hogy van valami, de a diagnózissal bebizonyosodott, hogy igazam volt, és ez nagy örömet okozott. Az elején zárt osztályon kezeltek, és én addig rettenetesen tartottam a másfajta emberektől, azoktól, akik nem tűntek szupernormálisnak. De a pszichiátrián annyi szeretet és élmény ért, hogy megváltozott a gondolkodásom. Rájöttem, hogy a filmmel olyan hatalom van a kezemben, amivel muszáj kezdenem valamit, és én abban igenis tudok segíteni, hogy a hozzám hasonló problémákkal küzdő embereknek könnyebblegyen.

Falkám címmel egy dokumentumfilmet is készítettéla borderline-ról, szakmai díjakat kaptál érte. Az érintettek adtak valami visszajelzést?

Igen, és a mai napig nagyon sok levelet kapok. Néha már tévesen is keresnek fel anyukák, akik a gyerekükhöz kérnek tanácsot, de mivel nem vagyok pszichiáter, ezekre a kérdésekre nem tudok érdemben válaszolni.

Viszont azt megerősíted, hogy téged a gyógyszerrel irányba raktak, és a terápia az igazi út. Ezek mind erős kitárulkozások, miközben gyerekként folyamatos bántások és kiközösítések értek, és introvertáltan éltél.

Szerintem kicsit meghasadtam, mert én ugyanaz az introvertált személy vagyok, de tudom, hogy kell lennie egy extrovertált énemnek, hogy behozza az életet az életembe. Úgyhogy most már megtanultam, hogy néha nyitnom kell kifelé, és tudom is csinálni.

Utána ki kell pihenned?

Igen. Most rákattantam a TikTokra, mert a videókban nagyon őszintén beszélnek az emberek, főleg a mentális betegségekről. Láttam egy olyan videót, amiben egy lány arról beszél, hogy csak akkor mondhatja azt a barátainak, hogy nem ér rá találkozni velük, ha tényleg dolgozik. Pedig nyugodtan mondhatná azt is, hogy nem ér rá, mert befelé kell figyelnie, próbál pihenni, gyógyulni, töltekezni. Ez ugyanúgy azt jelenti, hogy nem ér rá. Azt üzente ezzel, hogy attól még, hogy a kanapén ülök és nézek egy sorozatot, nem érek rá, jól érzem magam – nélkületek. Nekem ez a felismerés óriási biztonságot adott.